Bungou Nyugat

27. A kastély, harmadik felvonás

A Kastély, Fyodor Dosztojevszkij POV

Mikor kitisztul a világ már nem azon a folyosón vagyunk, ahol eddig voltunk, bár a falak színe és anyaga egyértelműen jelzi, hogy ez a hely is a kastély része. A kör alakú teremben ott van az a három ajtó, amit még nem nyitottunk ki, azon kívül pedig jó pár ablak. A kis Franz Kafka nagyokat ásítva áll mellettem és hatalmasakat pislog, ami azt jelenti, hogy az idősebb énjének igaza volt és a fiú valóban össze lesz most egy ideig zavarodva.

Ez is az egyik oka annak, hogy úgy döntök, hogy kicsit jobban körbenézek, amíg ő összeszedi magát. Igazából nem is jutok sokáig, csak az első ablakig, ugyanis mikor kinézek rajta kicsit sem olyan dolgot látok, amire számítottam volna. Az Európára jellemző kastélykertek helyett egy csatamezőt látok. A csatamezőn egy alakot nekem háttal.

Nem tudom mikor történik a dolog, de egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem az alak hátát látom, hanem a bal oldalamra került. Jobbról pedig Madách Imre közelít felé. Most, hogy másik szemszögből látom a háttal álló alakot meg tudom állapítani, hogy tetőtől talpig vér borítja. Azt pedig, hogy ebből a sok vérből mennyi a sajátja, lehetetlen megállapítani.

- Leszel a barátom? - A Nyugat vezetőjének a hangja a helyzethez képest meglepően, sőt inkább kellemetlenül lelkes. A véres alak a szavaira azonnal felé fordult és mikor meglátom az arcát meglepetten tapasztalom, hogy József Attilát látom.

- Ennyire meg akarsz halni? Ha igen, segíthetek! Tűnj el innen vagy elevenen megnyúzlak! - Összehúzom a szemöldököm meglepetésemben, mikor az amúgy kifejezetten játékosnak megismert József Attila olyan egyszínű hangon szólal meg, mint a kínzómesterek a legdurvább katonai bázisokon.

- Jó, leszel a barátom? - Áll meg Madách Imre olyan jó tíz méter távolságban a véres csatatér közepén és vigyorog a Magyar Hóhérra.

- Nem! - Vágja rá a fiatalabb, de ugyanebben a pillanatban Madách Imre elővesz egy pisztolyt és lelő egy feléjük közeledő katonát, akit eddig észre se vettem, de most már tisztán látom, hogy többen is jönnek az irányukba.

- És most? - Jön a kérdés, mire József Attila elfintorodik.

- Kopj le! - Morogja a fiatal, mire a Nyugat vezetője lelő egy újabb katonát.

- És most? - Ismétli meg a kérdést Madách.

- Mondtam már, hogy nem! - Szorulnak ökölbe a fiatal férfi kezei, mire az idősebb arcáról lefagy a mosoly és maga elé emeli a fegyvert, amit azonnal el is süt. A Magyar Hóhér szemei kitágulnak hirtelen mély levegőt vesz és összeesik. A homlokából friss vér folyik, szemei tárva nyitva, de nem látnak semmit. Madách Imre elteszi a fegyverét, majd nyugodt léptekkel megy oda a hulla elé. Összefonja a karjait maga mögött, előre hajol, hogy a halott feje fölött legyen és bugyután vigyorogva megszólal.

- És most leszel a barátom? - Szó szerint végigjár a hideg a hátamon, mikor meghallom a kérdést és már pont lépnék előre, hogy jobban lássam a jelenetet, mikor valaki megfogja a kezem.

- Rossz mosolygós bácsi! Rossz! Nem szabad kinézni az ablakon! - A fiatal Franz Kafka hangjára hatalmasakat pislogok és meglepetten nézek körbe. A csatatér sehol, megint ott állok a teremben és fogalmam sincs mi történt itt.

- Ez mi volt? - Motyogom az orrom alá.

- Nem szabad kinézni az ablakon! - Ismétli meg a fiú és mikor lenézek rá, ő olyan a gyerekekre jellemző morcosan megsértett arccal néz rám.

- Sajnálom. - Bukik ki belőlem akaratlanul is. - Az mi? - Mutatok az ablakra, a gyerek pedig sóhajt egyet.

- A kastély játszani akar. Az ablakokban a nem választott ajtók mögötti emlékek vannak, ami ott van, az mind megtörtént. - Magyarázza az ablak felé nézve, én pedig kíváncsian fordulok az ablak felé, mire a fiúcska megint megfogja a kezem. - Sok mindent meg lehet vele tudni, de ha nem tud ellenállni neki, akkor benn ragad a kastélyban. - A hangja hirtelen olyan komoly lesz, mint az idősebb változatáé.

- És mi lesz, ha benn ragadok? - Tudakolom, mire a fiatal Kafka csak felemeli a szabad kezét és a terem közepe felé mutat. Én csak ekkor veszem észre, hogy a terem nem üres, hanem elszórtan fejjel lefelé fordított emberek szobraival van tele. Meglehetősen furcsa kompozíciók, mintha zuhanás közben ábrázolnák az alanyt.

- Szobor lesz! - Jelenti be egyszerűen, majd oldalra biccenti a fejét a legközelebbi szobrot nézve. - Ők mind a játszótársaim voltak, de vesztettek és itt maradtak. Nem szoktam beleszólni, hogy mit csinálnak a játszótársaim. - Fintorodik el a gyerek. - De Imre bácsi mérges lenne, ha mosolygós bácsi benn ragadna, úgyhogy muszáj volt megállítanom, mielőtt benn ragad. - Magyarázza a gyerek teljes ártatlansággal, mintha nem a potenciális halálomról, hanem egy egyszerű péntek délutáni kávézásról beszélne.

- Akkor azt hiszem köszönettel tartozom neked. - Nyelek egy nagyot és igyekszem arcomra egy hihető mosolyt varázsolni. A fiúcska mellettem kuncogni kezd és szabad kezével legyint egyet.

- Nem nagy dolog, engem nem tud itt tartani, amíg mellettem van, nem kell félnie attól, hogy itt ragad mosolygós bácsi. - Vigyorog fel rám a gyerek, én pedig halványan mosolyogva biccentek egyet szavaira.

- Ez esetben köszönöm, hogy vigyázol rám! - Jegyzem meg, amivel elérem, hogy a gyerek hangosan felnevessen.

- Bármikor! - Húzza ki magát büszkén, mintha valami hatalmas dicséretet adtam volna neki.

- Azt hiszem most rajtad a választás sora. Melyik ajtót nézzük meg? - Teszem fel a kérdést és próbálom meg elterelni a figyelmem arról, hogy a kezemet fogja, ami egyáltalán nincs meg szokva.

- Hm... - Teszi szabad kezének mutató ujját az állára a fiúcska és húzza össze a szemeit, sőt még az ajkait is, olyan erősen gondolkodik. - Melyiket? Melyiket? - Suttogja maga elé, én pedig halványan mosolyogva figyelem őt és próbálom meg elraktározni az előbb a képességéről megtudott információkat az agyamban.

Azonban ahogy ezen ügyeskedem hirtelen kitágulnak a szemeim, mikor eljut a fiú egyik mondatának az értelme az agyamig. "Az ablakokban a nem választott ajtók mögötti emlékek vannak, ami ott van, az mind megtörtént." Viszont, ha minden megtörtént, akkor az, amit láttam is megtörtént. Tehát Madách Imre fejbe lőtte József Attilát, de ebből logikusan következik a kérdés... Ha József Attilát fejbe lőtték és meghalt, akkor mégis hogy lehet most életben?

- Megvan! Ez lesz az! - Húzza meg a kis Franz Kafka a kezemet és ezzel egyszerre a gondolataimból a legközelebbi ajtó felé ránt. Nincs sok időm felfogni, hogy mi folyik körülöttem mielőtt a gyerek benyitna az ajtón, éppen csak annyi, hogy látom, hogy a 111-es szám lóg a szerkezeten, azonban mire ezt felfogom már elkezd a világ változni körülöttünk és egy új emléket felfedni.