Bungou Nyugat

28. A kastély, negyedik felvonás

A Kastély, Fyodor Dosztojevszkij POV

A világ újfent kitisztul körülöttünk. Újra egy steril folyosón állunk, de sehol se látni senkit. A kis Kafka mellettem vigyorogva billeg a lábain, mintha csak várna valamire. A legutóbbi ajtóból kiindulva megint Madách Imrét várjuk, akárhol is legyen éppen. Már éppen megszólalnék, hogy rákérdezzek meddig állunk még itt, mikor a kisfiú hirtelen megáll és szélesen vigyorogva rohanni kezd, nekem pedig nincs más választásom, mint követni őt.

Néhány forduló múlva tompa puffanást hallok, ami az előttem futó gyereket arra készteti, hogy gyorsabban fusson. Aztán kinyílik egy ajtó és mi berohanunk rajta, de a fiú olyan hirtelen áll meg, hogy én majdnem neki rohanok és csak egy hajszálon múlik, hogy ne essek orra, vagy keresztül a fiúcskán.

Csak ekkor van időm megfigyelni magamnak a helyet, ahol vagyunk. A szoba teljesen átlagos, szó szerint semmi különös sincs benne. Egyszerű krémszínű falak, egy tábla a szoba egyik sarkában, egy nagy asztal középen körülötte székekkel. Rajtunk kívül egy pislogó szőke férfi áll a teremben, a földön pedig ott fekszik a puffanó hang gazdája Madách Imre.

- Megvagy Imre bácsi! - Tapsol egyet a fiatal Kafka.

- Nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltuk. - Értek egyet vele, viszont mielőtt bármi többet tudnék mondani az említett férfi, hirtelen egy mély légvétel és egy hatalmas fintor társaságában felül.

- Mégis ki az a barom, aki ilyen fajta fagyit talál ki? - A Nyugat vezetőjének kitörésére először csak pislogni tudok. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mégis honnan jött ez a kérdés. Viszont hamar megkapom a válaszomat a még fel se tett kérdésre, mikor a szőke férfi felhúzza az orrát és összefonja maga előtt a karjait.

- Hé! Kikérem magamnak. Igen is finom. Szóval kérsz belőle vagy nem? - Fordítja el a fejét oldalra.

- Kérek! - Tápászkodik fel a földről Madách és ül le az asztalhoz, ahol maga elé vesz egy tálkát, ami fölé a szőke férfi odahelyezi a kezét, mire a tálka megtelik fagylalttal.

- Milyen kár, hogy ebből mi nem kaphatunk. - Sóhajt mellettem a fiatal Kafka és néz vágyakozó szemekkel a tálkára.

- Szóval mit szólsz? - Kérdezi kíváncsian a szőke.

- Borzalmas! - Vágja rá a magyar férfi fapofával, majd elvigyorodik. - Annyira, hogy mindet nekem kell adnod!

- Lökött! - Veri fejbe a szőke Madáchot, aki csak nevet a helyzeten, amibe barátja is hamarosan becsatlakozik.

A világ kicsit elhalványodik körülöttünk, mikor pedig kiélesedik a kép, egy raktárházban vagyunk, de megint kettesben. Most viszont pisztolyropogást hallani minden irányból, ami arra késztet, hogy alaposabban körülnézzek. A hatalmas ládák mögött fegyveresek vannak, akik egymásra lőnek.

- Ilyen könnyen nem nyomtok el minket! A mi maffiánk a jobb! - Ordítja egy hang jobb oldalról.

- Csatornapatkányok! Azok vagytok, nem maffia! - Jön a válasz az ellenkező irányból, és valószínűleg csupán a hatás kedvéért egy lövés is eldördül. Látom a golyót közeledni. Gondolkodás nélkül mozdulok és lököm arrébb a fiút mellettem, ezzel bekerülve a golyó elé.

- Ennek nem sok értelme volt mosolygós bácsi. - Hallom meg Franz Kafka hangját, mikor nagyokat pislogok magamra, hogy se nem érzem a golyót, se nem látom a helyét.

- Ezt hogy? - Tudakolom, mire a gyerek feláll és leporolja magát.

- Az emlékek nem tudnak nekünk ártani. A kastély nem így öl. - Vonja meg a vállát a fiúcska, ahogy zsebre teszi az egyik kezeit és megint dülöngélni kezd, másik kezét pedig a szájához emeli és mintha a körmét kezdené el rágni kinyitja a száját, de gyorsan elhúzza a kezét és megrázza a fejét. - Nem szabad. - Suttogja maga elé.

- Kezdesz fáradni? - Tudakolom lehajolva hozzá és megtámaszkodva a térdeimen.

- Nem. - Rázza meg a fejét is a szó mellé.

- Akkor valami baj van? - Kérdezem, bár kicsit furcsa nekem ez a viselkedjünk közvetlenül az emberekkel dolog.

- Nem, csak Franzot érdekli a dolog és nem akarom, hogy előjöjjön. - Motyogja az orra alatt.

- Oh. - Pislogok nagyokat, hiszen erre a válaszra nem gondoltam és nem tudom, hogy mit kellene rá reagálnom. Szerencsére azonban az emlék eldönti, hogy mit tegyünk ezután, hiszen megint terepet vált. Most egy utcán vagyunk, ahol valószínűleg az előző lövöldözés folytatódott.

- Tenger! - Csillannak meg a gyerek szemei, mikor megpillantja a kékséget a házak teteje felett.

- Olaszországban vagyunk. - Jegyzem meg, mikor meglátok egy kiírást az egyik ház ajtaján.

- Jé az ott Imre bácsi! - Mutat lelkesen a fiú az utca végén kezében egy puskával álló Madách Imre felé. - Csupa lekvár! - Kuncogja a fiú, én pedig akaratlanul is elfintorodom.

- Az nem lekvár. - Suttogom magam elé.

- Tudom. - Jön ki a gyerek torkán az idősebb énjéhez tartozó hang. - Mindig csupa kosz lesz, ha lőni mennek Attila bátyóval meg Zofia nénivel. - Kuncogja megint a fiatalabb hang.

- Megadod magad? - Hallatszik Madách Imre kérdése, ahogy neki nyomja a puskája csövét egy előtte térdelő kopasz férfi homlokának. A Nyugat vezetőjének arcán semmilyen érzelem sem látszik, a tekintete meginoghatatlan, egy olyan ember tekintete ez, aki hozzá van szokva, hogy életeket vegyen el.

- Soha. - Jön a térdelő ember válasza. Én csak megrázom a fejem és odaállok a kis Kafka mögé.

- Ez esetben sajnálom. - Ahogy Madách  ezt kimondja én fél kézzel letakarom a kisfiú szemeit, a másikkal pedig magamhoz ölelem. Madách Imrének csak egy mozdulat a gyilkosság és ahogy ő, úgy én se rezzenek meg, mikor a fegyver eldörren és a kopasz kiterül a földön. A világ pedig elhalványodik körülöttünk.

- Most miért fogtad be a szemem mosolygós bácsi? - Jön a kérdés a kis Franz Kafka szájából.

- Van, amit nem kell látnod. - Jegyzem meg mikor a kis kezek elkapják a szemét takaró kezemet.

- Csak lelőtte. - Torzul egy fintorba a gyerek arca, ahogy elengedem őt. - André bátyó sokkal ijesztőbbeket szokott csinálni. - Vonja meg a vállát, majd azonnal sarkon fordul és mintha az előbbi kitörése meg se történt volna vigyorogva folytatja. - Most te jössz mosolygós bácsi! Melyik legyen? Melyik legyen? - Kezd el ugrálni előttem, aminek hála elmosolyodom.

- Várj egy percet és kitalálom. - Teszem vállára a kezem, hogy megállítsam a kis bolha ugrálását, majd körbenézek a zuhanó szobrokkal díszített termen, hogy szememmel megkeressem az utolsó két ajtót. Bár igazából akármelyiket is választom úgyis a végén mind a kettőt meg fogjuk nézni. - Kettő vagy három? - Pillantok le a gyerekre mellettem, aki komoly arccal néz maga elé, majd megfogja a kezem és elmosolyodik.

- Kettő! - Jelenti be boldogan, mire én biccentek egyek.

- Akkor a 267-es lesz. - Mondom és nyomom le a kilincset a megfelelő ajtón.