Halál sötét zúga - A Kaszás

Büntetés

*Kaszás szemszögéből*

Egy igen ismerős helyen tértem magamhoz. Bár, sosem gondoltam, hogy egyszer én fogok lógni a forró vas láncokon a purgatóriumba. Ha valaki egy évvel ezelőtt ezt mondta volna, valószínűleg az arcába mosolyogtam volna. De hát, itt voltam és ez volt a valóság. Pont ugyanolyan kegyetlen volt, mint amikor legutoljára itt jártam. Annyi különbséggel, hogy nem kísérő voltam, hanem fogoly. Két kezem a fejem fölé volt láncolva, és lábaim alig surolták a fagyos talajt. Erőteljesen megrángattam a láncot, ami húsomig hatolt. A legrosszabb már csak az volt, hogy emberi alakban voltam, így nem voltam más mint egy egyszerű halandó teli fájdalmas testi és lelki érzésekkel. Elismerő, hogy tudják, hogy kell igazán büntetni.
A forró lánc égette a bőröm, aminek köszöngetően legszívesebben felkiáltottam volna a fájdalomtól, de bírnom kellett. Harcolnom kellett érte. De a Szent Tűz fájdalmasabb volt, mint gondoltam.

Lassú lépteket hallottam a cellámhoz közelítve, és szembe találtam magam a legidősebb időzítővel, akitől még válaszokat követeltem.

- Nézd fiam, hova jutottál. - sóhajtott keservesen. - Mondtam, hogy ne keresd a válaszokat. Figyelmeztettelek. - felelt egyre nagyobb csalódottsággal a hangjába.

- És még csak meg sem leltem a válaszokat. Milyen irónikus. - húztam szarkasztikus mosolyra a számat. Össze voltam törve legbelül. Haragudtam a Teremtőmre, amiért elválasztott attól a lélektől, aki nekem a mindenem volt. Aki mellett tudtam, hogy ki vagyok.

A férfi megcsóválta a fejét és végig simított a szakállán.

- Tisztában vagy, mennyi ideig kell itt lenned? - kérdezte és szomorú tekintete a láncon állapodott meg.

- Sajnos igen. Elég unalamas kínszenvedés lesz. - feleltem. Nem akartam, hogy bárki újra emlékeztessen a tudatra, hogy 1000 évig nem láthatom Adele Brook-ot. Hogy nem ölelhetem, és csókolhatom szenvedélyesen, hogy többé már nem birtokolhatom a teste melegét, sem a szívét.

- Biztos elszórakoztatnak majd. - mondta szűkszavúan, és háta mögé tette a kezeit. - A lány.. - kezdett bele. Ebben a pillanatban a földről ráemeltem a tekintetem. Tudni akartam, minden kis információt ami a vele volt kapcsolatos. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy befejezze. - Jól van. Szomorú, de biztos túl lesz rajta. - mondta lágyabban.

- Köszönöm. - suttogtam. Többé már semmi nem érdekelt. Adele Brook, a nő akit szeretek, az élete megmenekült. Ennél több már nem is kellett. Bántott a tudat, hogy idővel biztosan elfeled majd, és tovább folytatja halandó életét, de mégis egyben boldogság árasztott el, hogy sikerült megmentenem, még ha többé nem is lehetek vele. Megérte.

- Te csak azért a halandóért aggódsz, de magadért nem. Ez nagyon elgondolkodtat. - felelte az öreg, és mintha megesett volna a szíve rajtam.

- Akkor ez esetben kapok válaszokat is? Ha már 1000 évet így kell eltöltenem, adhatnál válaszokat. - néztem rá sokatmondóan.

- William Boyd. Halál oka: öngyilkosság. - kezdett bele hirtelen az időzítő amire egyátalán nem számítottam. Éreztem, hogy lefagy a mosoly az arcomról. Rólam beszélt. Az életemről, ami után kutattam. A válaszok, amiket sosem kaptam meg.

- Miért? - vágtam közbe. Meg sem tudtam emészteni amit mondott. 

- Türelem William. - mondta az öreg. - Mindent a maga idejében.

- Nem hagyhatsz így itt! - szóltam utána mérgesen, de már kifelé indult. Magány telepedett a helységre. Nem is volt annál rosszabb, hogy senkivel sem tudtam beszélni, néha bejött egy örző, aki egy hatalalmas forrú vas rúddal a hátamra csapott. A bőröm teljesen megégett, a vékony rudak nyomai meglátszódtak rajta. És minden alkalom olyan fájdalmas volt, hogy legszívesebben a létezésem eltörléséért esedeztem volna.

- Már eltelt egy év. Gondoltam visszajövök, és befejezem amit elkezdtem. - nyílt ki a kapu, amin megint ő lépett be.

- Egy év? - kérdeztem meglepődve. Tudtam, hogy több idő telt el, de azt gondoltam, hogy még csak egy hónap. - Adele.. - kezdtem bele. Úgyanis az egyetlen személy aki minden áldott percben a gondolataimban volt, az ő volt. Minden pillanatban epekedtem érte, és mikor többször lehunytam a szemeim csak őt láttam. Talán ezért, érzékeltem olyan rosszul az időt.

- Már nem kell érte aggódnod. - felelt keményen.

- Pompás. Akkor már csak 999 évet kell itt töltenem, hogy újra lássam. - húztam szomorú mosolyra az ajkaim.

- Tudod, miért vetted el Isten ajándékát, az életed?

- Ha tudnám, nem néznék rád most így. - mondtam türelmetlenül.

- Adele Brook valójában annak a lánynak a reinkarnációja, akit te mint William Boyd, szeretett. A 18. században kegyetlen világ volt a Földön. Szerettétek egymást, de őt a szülei beházasították egy másik családba. El kellett hagynia téged. Attól a naptól kezdve, más férfi karjaiban volt, még ha nem is szerette, 3 egészséges gyermeke született attól a férfitól.

- Nem - ellenkeztem, úgyanis ahogy mesélte, éreztem, hogy fájdalmas emlékek törtek rám.

- Nem bírtad elviselni, hogy nem lehet a tiéd, így véget vetettél az életednek. - folytatta.

- Hagyd abba. - mordultam rá mérgesen. A fejem iszonyatosan sajgott. Jobb lett volna, ha nem tudom meg ezt. Idegesen felordítottam mégegyszer figyelmeztetőleg, hogy hagyja abba.

- Csak azt nem tudtad, hogy volt még egy gyereke, aki viszont a tiéd volt. Mit is mondanak a halandók? Ja, igen megvan. Tipikus szerelemgyerek - sóhajtott fel az öreg.

- Ne mondj többet. - sóhajtottam fel keservesen. - Már mindenre emlékszem. - feleltem és dühből megrántottam a láncot már sokadjára. - Miért nem emlékeztem ezekre? - kérdeztem fenyegetően. Már vártam a választ, hogy azt mondja, miszerint a Teremtő akart ezzel büntetni, hogy kitörölje az emlékeket a fejemből.

- Te magad nyomtad el az emlékeidet, úgy, hogy ne emlékezhess rá. - felelte őszintén.

- Ez nem igaz. Sosem tennék ilyet. - mondtam dühösen.

- Dehogynem. - mosolygott lesajnálóan.

- Mi van azzal a férfival? Ki a mostani reinkarnációja? - kérdeztem türelmetlenül.

- Azt már nem mondhatom el. - mondta ellenállást nem tűrő hangon az időzítő.

- De tudnom kell. Kérlek... - könyörögtem tiszteletteljesebben. A tekintetemmel folyamatosan méregettem. Tudnom kellett a választ, hogy ez a férfi Adele közelében van-e a mostani életében. Semmiképp sem akartam, hogy ugyanez a kegyetlenség megismétlődjön vele. Ígyse úgyse tudtam volna elviselni a tudatot, hogy valaki más ér hozzá, de az még kegyetlenebb lett volna, ha valaki olyan, akit ő sosem akart.

- Elijah Murray. - vágta hozzám a végzetes nevet.

- Most azonnal engedj el. - mordultam rá, és erőteljesen megrángattam a láncot ami még nagyobb sérülést vésett bele a csuklómba. - Csak egy rövid időre engedj el. - kérleltem, de fortyogtam a dühtől. Nagyon megbántam, amikor lett volna rá lehetőségem, hogy nem küldtem vissza a pokolba örökre.

- Látod? Ezért nem mondtam volna el. Most itt fogsz szenvedni. - mondta együttérzően.

- Engedj el! - parancsoltam rá. - Csak egyetlen percre. - folytattam a lehető legkomolyabb hangvétellel.

- Tudod, hogy nem tehetem. - kezdte. - Ha ebben az életben a lány okos lesz, a közelébe sem fog menni. - próbált megnyugtani, míg utoljára visszanézett a válla felett. - Találkozunk hamarosan. - felelt és becsapta a vaskaput, amire rázárt.

A mardosó lelki fájdalomtól fel ordítottam, örjöngtem. A lelkemet elöntötte a düh és a mérhetetlen szomorúság az emlékek hatására. Nem bírtam elviselni többé a tudatot, hogy Elijah ott lebzsel Adele körül, és valószínűleg mindent megtesz, hogy becserkézze. Kegyetlen képek lepték el az elmémet, miszerint Elijah már a karjaiban tartja a lányt.
Lehajtott fejjel, a láncot ellenkező irányba kezdtem húzni, ami tovább csúszott kézfejemig és ott hatolt bele a börőmbe. De nem éreztem többé fájdalmat. Csak Elijah keserves kínját akartam hallani a gondolataimban, ahogy megölöm.