Halál sötét zúga - A Kaszás

Szabadság ára

Még 4 évvel később...

*Kaszás szemszögéből*

Újabb 4 év telt el, és még mindig ugyanaz a forró lánc égette a csuklómat. Minden egyes áldott nap csak Adele Brook arcára és nevetésére tudtam gondolni. A magányba már félig beleőrültem. És a tudat, hogy még 995 év volt hátra a büntetésemből, teljesen felemésztett. Minden nap mikor lehunytam a szemem, azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a lány már jól van és boldog élete van. Viszont nem akartam, hogy elfelejtsen. De hogy boldog életet éljen ahhoz, az kellett, hogy elfeledjen. A lelkem mindig fájt, ha csak arra gondoltam, hogy másik férfi karjaiban fekszik már.
Volt pillanat, amikor nem ő rá gondoltam. A maradék kevés időmben, amit nem rá szántam, akkor csak fohászkodtam. Bűnbocsánatért esedeztem, és nem volt bennem többé düh vagy harag. A már itt töltött 5 év, kiölt belőlem minden cseppnyi aggresszivitást. Megtörtek. Talán ez is volt a céljuk. 

Egy kis pislákoló fény töltötte meg a sötétséget, ahol bezárva voltam. Az újdonság felé pillantottam, és megláttam azt az egy személyt, aki mindig meglátogatott. 

- Jó hírem van, William. - jött be fülig érő szájjal az öreg. Számomra már nem létezett olyan, hogy jó hír. Unottan a legidősebb kaszásra pillantottam. Kíváncsian vártam, vajon most mivel áll elő.

- A büntetésednek ezennel vége. - mondta ki olyan hangosan, hogy az üres épületben kongott a hangja többször. Felemeltem rá a tekintetem. Most volt az a pillanat, amikor vártam, hogy elsüsse ezt mint poén. Hisz tudtommal, még nem telt az 1000 év.

- Ne mondd, hogy megint rosszul számoltam az időt. - mondtam szarkasztikusan.

- Biztosíthatlak William, hogy csak 5 évet szenvedtél, és bűnöd megbocsájtásra lelt. - kérdőn ráemeltem a tekintetem. Mielőtt szólásra nyithattam volna az ajkaim, félbeszakított. - Új ítélet született. A büntetésed lerövidítették. 5 év láncon és emberi élet. - fejezte be.

- Emberi élet alatt, mit értesz? - néztem rá összezavarodottan. 

- Nem vagy többé időzítő. Soha többé nem lehetsz az. - mondta, és a kulcsot elforgatta cellának a zárjába, majd kinyílt a rács. Épp ekkor jött be az az őr, aki sosem kímélt a veréseivel. A láncot kioldotta, és nem éppen szépen nézett rám. Értelemszerűen én sem rá. A kínzóm végül elhagyta a helyiséget, így végül újra ketten maradtunk. A csuklómat megforgattam fájdalmasan. 

- 5 éve ugyanabban a pozicíóban lenni nem éppen leányálom. - panaszkodtam, de egyben el sem mertem hinni, hogy újra szabad vagyok. Ebben a pillanatban is csak Adele-ra tudtam gondolni, hogy újra lássam. Hogy újra magamhoz vonjam, és hogy újra az enyém legyen. 

- Azt gondolom. - nevetett fel az öreg. - De van itt néhány dolog amit tisztáznunk kell. 

- Hallgatlak. - feleltem, de a gondolataim már rég a Földön jártak. 

- A sebeidet begyógyítottam de a hegek örökre a testeden maradnak, mint figyelmezetetés. 

Értelemszerűen hallgattam tovább.

- Nem lesz egyszerű emberként élned. Nincs semmi erőd, érted? Ugyanolyan halandó lettél akárcsak ők, világos? 

- Mindent értek. - hadartam, mert legszívesebben már elhagytam volna ezt a helyet, amilyen gyorsan csak lehetett volna. 

- Idő lesz, mire hozzászoksz. És sok sikert kívánok, hogy újra rátalálj Adele Brook-ra. - mondta, és mosolyra húzta ajkait. A börtönöm kapuja kinyílt, és megpillantottam az ismert elvakító fényességet, és ebben a pillanatban a Földi utcán találtam magam. Nagyon érdekes érzés volt az, hogy én is olyan tökéletlen lény lettem, akiknek egykor még a lelküket gyűjtöttem be. De közben örültem is. Újra esélyt kaptam, hogy éljek. De ezentúl úgy, hogy jól fejezzem be a halandó életemet. 

*Adele szemszögéből*

Összesen 5 év telt el. Nem mondom, hogy nem gondoltam rá többé, de a tipikus hétköznapok összefolytak. Egyre elfoglaltabb lettem, hogy kinyissam a saját idősek otthonomat. Már nem aludtam el többé sírva mindennap, de bevallom hiányzott. Olyan űrt hagyott maga után, amit semmi és senki nem tudott kitölteni. Az évek alatt nem is voltam senkivel, egy férfi neműre sem néztem rá. 
Elijah 4 évvel ezelőtt felszívódott azon a napon, amikor alkut kötöttünk. Így, már beletörődtem, hogy mégsem sikerült neki, és nem volt képes a szemem elé állni. Elfogadtam. Ahogy a bölcs mondás is tartja, ha igazán szeretünk valakit akkor van úgy, hogy el kell engednünk. Hát, én is így tettem. Persze a bűntudat, még azóta is furdalt, de próbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból. Emily újra menedzserem lett, de mégis másképp. Megnyittottam a saját vállalkozásomat az olyan idős emberek számára, akik már nem voltak képesek ellátni magukat. Az elmúlt 5 évben mentálisan sokat fejlődtem, és egyre kifonomultabb személyiségem lett. 

- Ms. Brook igazgatónő. Mit szólna, ha több szakápolót vennénk fel? - lépett oda hozzám Elisa, a főnővér. Mivel mégcsak nemrég nyitottunk, és egyre több bentlakó költözött be, Elisa valószinűleg túlterhelt lett, amit nem is csodálok. 

- Természtesen terveben van, Mrs.Clinton. Biztosíthatom, hogy a kiemelkedő fizetés mellett, nem szakad minden Önre. - mondtam nyugodtan, mire Elisa zavarodottan bólogatott és kisétált az irodából. Emily épp Elisa után jött be, és egy adag papírhalmot tett le az asztalra.

- Ez nehezebb, mint gondoltam. - fújta ki a levegőt, és fáradtan lehuppant a székre. - Itt leszek este 10-ig. - temette kezeit az arcába. 

- Még van egy találkozóm, de utána visszajövök, és segítek. - kacsintottam a barátnőmre, aki hálásan pillantott az irányomba.

A találkozó előtt még körbe akartam nézni a szobákban, hogy biztos minden jól felvan szerelve, és hogy nincs semmilyen hiányosság. Világ életemben maximalista voltam, és így hogy megnyitottam a saját vállalkozásomat, minden tökéletesnek kellett hogy legyen. A gurulós székemből felálltam, kiigazítottam a fekete cérna szoknyám, majd még utoljára belenéztem a tükörbe. Egy vörös rúzst viselő élettel teli nő nézett vissza rám. 

Nem is rossz. 

A halk folyosón már csak a magassarkúm kopogását lehetett hallani, ahogy elmentem a nővérpult mellett. A nyakláncomat betettem a selyem ingem alá, és kifelé vettem az irányt. De ahogy sétáltam a lift felé, megpillantottam a félhomályban egy magas, jóképű férfit aki a lifttel szemben állt. A tarkómat bizsergés fogta el, és olyan melegséget éreztem, amire 5 éve nem volt példa. Ahogy közeledtem az ismerős idegen elé, rám pillantott sötét íriszeivel, míg én lefagytam. Mosolyra húzta az ajkait. A lábam fölbe gyökerezett, és még a hideg is kirázott, amiért az elmém olyan tréfás, hogy az én halál angyalomat képzelte ide.
Egy párat pislogtam, de továbbra is ő ott volt. Az izamaim elernyedtek, és a telefonom amit a kezembe tartottam, hangos puffanással ért földet. 

- Mrs. Clinton. - hívtam a szakápolót, de közben egy pillanatra sem vettem le a szemem a lelkem másik feléről. Féltem, ha elnézek talán eltűnik, akkor elveszítem megint. Azt akartam, hogy igazi legyen, de először meg kellett róla győzödjek. - Tessék? - lépett oda mellém a főnővér. 

- Ön is látja, azt a férfit a lift előtt? - szegeztem fel a kérdést. 

- Azt a helyes fiatalembert? - kérdezett vissza vigyorogva. 

- De még mennyire! Vak, aki nem látja. - mondta fülig érő mosollyal. A szemem megtelt könnyekkel, a szívem kihagyott egy ütemet, és az izmaim megfeszültek. Ledobtam a kézi táskám az asztalra, és a futó lépésekkel Will irányába indultam. A könnyek már lemosták a sminkemet, de nem érdekelt. Őt akartam. A lelkem újra meggyulladt. Az időzítőm szintén elkezdett az én irányomba sétálni lassú léptekkel zsebre tett kezekkel, így még gyorsabban megszűnt a köztünk lévő távolság. 
Egy pillanat alatt, már csak arra emlékszem, hogy elönt az adrenalin és az ölelésébe fúróm magam. A kezeit szorosan a derekamra tapasztotta, miközben magához vont. Megcsapott a melegsége és a finom illata. Úgy kapaszkodtam belé a körmeimmel, mintha ezen múlna, hogy újra eltűnik. 

- Hiányoztál. - suttogta a fülembe, melynek hatására még jobban elkezdtem sírni. Úgy szorítottam magamhoz, mintha rajta múlna az életem. Valójában rajta is múlt. A boldogságom mindenképp. Nem tudtam elengedni. - Igazán elegáns nővé változtál. - bókolt lágyan egy mosoly kíséretében. Mégjobban belefúrtam az arcom a mellkasába. Nem tudtam szavakhoz jutni. Úgy éreztem, hogy végre hazataláltam.