Isabelle O'brien
Több mint egy hete tűnt el Eva, a húgom. Egy hónap volt még a nyári szünetből a tanév előtt. Az egész tanári kar őt kereste. Az előző értekezletről, egyik pillantról a másikra nyoma veszett. Átment az irodámba pár iratért, de onnan már nem jött vissza. Elég aggasztó volt az egész helyzet. Evan kívül nem maradt több családtagom, nem akartam őt is elveszíteni. De az Arcades bentlakásos iskola igazgatójaként muszáj fent tartanom a látszatot, hogy minden renden van. A tanári karon kívül senki nem tudhat Eva eltűnéséről. Hatalmas botrány lenne, a szülők nem iratnák be hozzánk a gyermekeiket. Ha egy felnőtt ember biztonságára nem tudunk vigyázni, a gyermekek biztonsága is megkérdőjleződik. És ez a gondolat teljességgel rendben lenne. De új diákok nélkül nem lesz bevételünk, és nem tudjuk fent tartani az iskolánk színvonalát. Nem szeretnék csalódást okozni megboldogult édesanyámnak. Annak idején ő döntött úgy, hogy legyek én a közel száz éve működő iskolánk igazgatója. Evat igazgatóhelyettesemnek nevezte ki. Őt túl önzőnek tartotta erre a feladatra, amit én kaptam. Valahol meg is értem édesanyámat. Eva még negyven éves korára sem hagyott fel a gyerekes kis játszmáival. Akármilyen is, meg kell őt találnunk, ezért kereső csapatokat szerveztem.
-Sziasztok! Köszönöm, hogy mindenki eljött és rászánta ezt a napot Eva kollégánk megtalálására.-köszöntöttem kollégáimat. Az üvegházban gyűltünk össze, hogy felolvassam a menetrendet.-Próbáltalak titeket úgy összepárosítani, hogy gördülékenyen menjen a keresés. A párok: A művészetis tanárok Ed és Alan a tanári lakhelyét és környékét fésülik át. A földrajz és biológia tanár, Susan és James az épület bal szárnyába mennek. A matek és irodalom tanárunk, Jerry és Emily a jobb szárnyba. A idegen nyelv és nyelvtan tanár Emma és Andy az épület közepét és raktárát nézik. A történelem és testnevelés tanár Elizabeth és Kelly az udvarra mennek. Jómagam és a nevelő tanárok, Maya és Edward az elkülönítő részlegre megyünk. Remélem sikerrel járunk. Pontosan este hatkor találkozunk ugyan itt.-És mindenki megindult.
Imádkoztam, hogy sikerrel zárjuk a ami napot. Mayaval és Edwarddal elhagytuk az üvegházat és elindultunk az elkülönítő részleg felé. Ez volt az a hely, ahová csak külöleges helyzetben küldtük a diákokat lakni. Körübelül kettő kilóméterre voltak ezek a faházak az erdőben. Úgy három éve nem laktak itt diákok és kezdett elhagyatott lenni a környezet mivel senki nem jár erre. De így, hogy fogalmunk nem volt Eva merre lehet, ezt a helyet is át kellett fésülni.
-Isabelle, köszönöm, hogy engem válsztottál magad mellé. Rajtad és Edwardon kívül mindenki bogarasnak tart.-szólalt meg az út közepén Maya. Maya..valóban érdekes egyéniség, de amíg mineki elítéli őt, én úgy vélem ő egyáltalán nem bogaras. Szerintem csak a többiek nem tudják elfogadni, hogy nem lehet midenki egyforma. 20 éve vettem fel nevelőtanárnak, és az alsó éves tanulók azóta is nagyon szeretik.
-Ugyan drága, én tudod, hogy kedvellek.-mosolyogtam rá kedvesen.
Amint a faházakhoz értünk, furcsa érzés fogott el. Összesen három ház volt. Úgy döntöttünk külön válunk, és mindenki szét néz egy faházban. Szétosztottam a kulcsokat és neki kezdtünk. Az utolsó elötti ház felé vettem az irányt, amiben annyira akadt a zár, hogy alig bírtam kinyitni. De belépve semmi érdekes nem fogadott a poron kívül. Nyoma sem volt, hogy járt volna itt valaki.
Mint a későbbiekben kiderült egyikünk sem járt sikerrel. Evanak nyoma veszett. Pedig elvileg el sem hagyta az iskola területét mert nem látszik a kapu biztonsági felvételein.
-Egy diák vagy szülő sem tudhat az eltűnéséről.-néztem körbe a tanári karon. Tiktokban kellett tartanunk.
