Sziasztok Elizabett Whait vagyok. Mindenki tudja hogy én vagyok Anglia hercegnője. Meg a hugom. Van még egy bátyám,meg egy öcsém. Borzasztó idegesítő mind a két kicsi. A bátyám meg érett, olyan mint én.
A szüleink mindig az eleganciát várták el tőlünk. Nekik még a hülye szó sem megengedett. Szerencsére attól még a szüleinket nem kell úgy szólítanunk hogy Anyám, meg Apám. Az klisé lenne. Nem várják el tőlünk lányoktól hogy olyan szoknyák hordjunk mint a barbie mesében a hervegnők, viszont mindig és mindenkor csinosnak kell lennünk. Vehetünk fel gatyát is, de csak ünepélyes felsővel.
-Drágám!-szólított anya.
-Máris.-szóltam neki illedelmesen, egy ünnepség lessz. Vagyis hát nekünk. Mivel anya és apa tizenötödig házassági évfordulója van. Elmennek egy hétre és viszik a két picit a mamáékhoz. Ezért csak a drágaságos bátyám és én maradunk.
-Jó utat.-köszönt el a testvérem
-Köszönjük kicsim.-könnyeztek meg a szüleink
-Jó utatok legyen és vigyázzatok magatokra.-mondtam a búcsúbeszédem. Egy hét múlva ismét vissza jönnek, de kivételesen hárman térnek haza. Mert lessz egy csöpség is. Aki nemmelesleg leány lessz. Aminek azért is örülök mert így mi mint nők többen leszünk.
Szép lassan a kocsi is el indult. Megszabadultunk az ősöktől és nincs bébiszitter. Mondjuk még jó hogy, mert én tizenhat esztendős vagyok, a bátyám pedig tizennyolc. Nem hiányzik még egy figyelő.
Felsétálok a szobámba majd előveszek egy ruhát. Elmegyek egy kicsit sétálni. A választásom egy térdig érő fehér csipkés, sejem szoknya aminek a derekát egy aranyra szinezett öv takarja. Felhúzom a krém színű magassarkúm, amit rózsák tarkítanak. Megfogom a szintén krém színű napernyőm, majd szép kecses mozgással lépkedek le a tölgyfa lépcsőn.
Kiérek az udvar kapujáig mikor a rohanás zaja csapja meg a fülem.
-Kisasszony, mégis hova igyekszik?-kérdezte George az inas
-Csak egy kicsit sétálgatok.-mondom, elegem van a folytonos eleganciából és az ilyen beszédből is.
-Javasolnám hogy menjen egy őr is.-ragaszkodott
-De uram, én egyedül szeretnék boldogulni.-mondtam majd faképnél hagytam szeretett inasunkat
-Rendben, de óvatosan.-szól erőteljesen utánnam.
Nemtörődve a figyelmeztetéssel megyek egyenesen előre.
Utálom azt is hogy még telefont se kaphatok, nem halgathatok mai slágereket. Csak a reneszánsz kori, nemtudom mit. Haydn meg Mozart, ilyenek.
Volt egy történetem amikor a városban sétálgattunk és befáradtunk egy boldba, mikor sorba áltunk egy kislány meg óhajtotta kérdezni hogy ismerem e a one directiont vagy mi a fene. Én nemet válaszoltam neki és azt mondta hogy én egy Ufo vagyok. Mert azt az eggyüttest mindenki ismeri, hát te kislány nesze. Én nem ismerem. Pedig nagyon szeretném meg tudni. Van nálam elég sok pénz, be megyek a városba egy okostelefonért de erről nem kell senkinek tudni. Be settenkedek a boltba majd egy samsung fehér színben pompázó telefon felé nyúlók.
Tíz perces elmagyarázás utánn rá jövök hogy hogyan is kéne használni ezt a kügyüt. Belépek a google kersőbe vagy mibe. És utánna nézek az együttesnek. Úgy irtam be hogy one dajreksön. De valamit tuti el szúrtam mert semmit nem adott ki. Megállítottam egy fiatal leányt aki be írta a készülékbe majd a kezembe nyomta, húha tényleg nagyon híresek.
Van köztük egy igen sármos fiatal ember akinek a becsületes neve Harry Styles. Azt írják tizennyolc esztendős vagyis itt az van hogy tizennyolc éves. Mij fura kifejezés. Na mindegy. Lassan hazafelé veszem az irány és baggyagok a köves úton.
