Bungou Nyugat

29. A kastély, ötödik felvonás

A Kastély, Fyodor Dosztojevszkij POV

A kilincs lenyomása után már meg sem lep az elhalványodó világ, még csak pislogni se kezdek, mint az előző három esetben. Most pusztán várom, hogy megint kitisztuljon minden és kezdetét vegye az emlék. Mondjuk a kis Franz Kafka mellettem nem ennyire nyugodt, ő most is billeg a sarkán és ide-oda forgatja a fejét.

- Oh, mosolygó bácsi az tényleg a Big Ben? - Csillannak meg a gyerek szemei és mutat el előre, én meg csak ekkor fogom fel, hogy a világ kiélesedett körülöttünk. Emberek járnak mindenfelé, egy nyüzsgő nagyvárosban vagyunk, autókkal és biciklikkel. A házak régi építésűek és az az épület, amire a fiatal Kafka mutat valóban egy hatalmas toronyóra.

- Igen, nagyon úgy néz ki. - Válaszolok végül a kérdésre.

- Még sose voltam Londonban. - Lelkesedik a gyerek, mikor meglátom Madách Imre alakját, aki egyenesen a Big Ben felé siet.

- Elnézést uram, lenne rám egy perce? - A hirtelen női hangra gyorsan mozdul körülöttünk a világ és máris a Nyugat vezetője mellett állunk, akinek földbe gyökerezett a lába és vigyorogva fordul vissza a szőke nő felé, aki megszólította.

- Természetesen, mindig van időm egy ilyen gyönyörű hölgyre. Miben lehetek a segítségére? - Tudakolja, mire a nő elővesz egy mappát.

- A nevem Agatha Christie. Az angliai áldottak képviseletében vagyok itt, fel kell jegyeznem a képességét, valamint szeretném megkérdezni mi járatban van országunkban? - Magyarázza a nő.

- Oh, hát mi sem egyszerűbb. - Vigyorog Madách és a következő pillanatban fennakadnak a szemei, az angol nőnek pedig muszáj elkapnia. Alig telik el pár másodperc, mire a férfi felocsúdik. - Oh, valóban érdekes képessége van kisasszony. - Lép egyet hátra a férfi és húzza ki magát mosolyogva.

- Maga... - Pirosodik ki Agatha Christie arca.

- Ami pedig az itt létemet illeti. Kaptam egy sms-t a királynőtől. - Veszi elő a mobilját és ellenőrzi le. - Ja, még meg is van. - Jegyzi meg mielőtt eltenné a telefont. - Most meg várost nézek. - Vonja meg a vállát a férfi.

- Maga egy őrült. - Húzza fel az orrát a nő. - Fontosabb dolgaim is vannak ennél. Ég önnel. - Biccent egyet és se szó, se beszéd elsiet.

- Undok néni. - Fintorog a kis Franz.

- Ebben egyet kell veled értenem. - Jegyzem meg, ahogy Madách Imrével mi is elindulunk a Big Ben felé.

- Ne kövessen! - Fordul hirtelen sarkon a szőke nö, aki véletlen éppen ugyanarra ment, mint Madách.

- Nem követem magát! Én a Big Benhez megyek. - Húzza ki magát a Nyugat vezetője.

- Persze. - Forgatja meg a szemeit a nő, de tovább megy, egészen addig, amíg el nem érjük az óratornyot. - Mondtam már, hogy ne kövessen! Fontos találkozóm van.

- Én meg azt, hogy nem követem magát. Arról nem tehetek, hogy ön is a Big Ben lábához jött. - Fintorog Madách, mikor megállnak egy teaház előtt. - Oh, oda nézzenek ismerős arcok! - Csillannak meg a szemei és azonnal odasiet egy asztalhoz, ahol egy szürke hajú szemüveges férfi ül. - Jó napot, fogalma sincs mióta szeretnék önnel találkozni. Maga valószínűleg nem tudja ki vagyok, de én tudom ön ki. A nevem Madách Imre, lesz a barátom? - Nyújt kezet a férfinek, aki ajkain egy halvány mosollyal néz fel rá.

- Michael Ende. - Fogadja el a felé nyújtott kezet. - Maga az angliai áldottaktól van? - Tudakolja.

- Ami azt illeti, én... - Kezd bele Madách, de ennél tovább nem jut, mivel Agatha Christie közbeszól.

- Az én lennék. Hatalmas megtiszteltetés önnel találkozni uram. Bocsásson meg ez miatt az őrült miatt. - Néz morcosan a Nyugat fejére az angol hölgy.

- Milyen kár. - Fintorog a nőre Ende. - Uram, meghívhatom egy teára? - Fordul mosolyogva a magyar férfi felé, ezzel elérve, hogy Agatha Christie arca elvörösödjön.

- Na, de... - Kezd bele.

- Előre szólok, hogy én megszentségtelenítem a teát. - Vigyorog Madách.

- Maga is citrommal issza? - Tágulnak ki a szemei Endre úrnak.

- Maga is? - Lelkesedik a Nyugat feje.

- Német. - Mutat magára Michael Ende.

- Magyar. - Ismétli meg a mozdulatot magán a másik férfi.

- Akkor Herr Madách, meghívhatom egy teára? - Kérdezi felkönyökölve az asztalra és állát egyik tenyerén megtartva.

- Na, de Mr. Ende. - Próbál meg újra közbe szólni a hölgy, de a két férfi, mintha nem is figyelne rá.

- Nagyon szívesen elfogadom, de lehet el kell napolnunk nem éppen érünk most rá. - Veszi elő a telefonját.

- Oh, sajnálom. Nem akartam önt és a hölgyet feltartani. - Komolyodik meg Ende tekintete, mire Madách elneveti magát.

- Nagyon vicces vagy Michael, nekem és neked van dolgunk, nem a kisasszonynak. - Vigyorog a Nyugat feje.

- Valóban? - Pislog fel Madáchra a német úr.

- Jelenésünk van a Tower alagsorában. - Jelenti be a bolondos férfi, mintha ez olyan egyértelmű lenne.

- Mégis minek megy a Tower alagsorába? - Húzza össze a szemeit a nő.

- Természetesen megkínozni valakit. - Legyint egyet Madách. - Mégis mi másért menne az ember a Towerbe?

- Hogy micsoda? - Sikkant fel Agahta Christie.

- Most mit néz így? Mondtam, hogy sms-t kaptam a királynőtől. Mit gondolt, teadélutánra vagyok hívva? - Rázza meg a fejét a Nyugat vezetője, mintha valami kisgyerekkel beszélne, majd újra a német úri ember felé fordul is kinyújtja neki a kezét. - Szóval Michael, eljössz velem a Towerbe ihletet szerezni? - Kacsint egyet a magyar, amivel eléri, hogy Ende szemei kitáguljanak egy pillanatra, majd halványan elmosolyodjon és elfogadja a felé nyújtott kezet.

- Ezer örömmel, Imre. - Áll fel.

- De hát Mr. Ende, magának velem lett volna tárgyalása. - Esik kétségbe a hölgy.

- Sajnálom kisasszony nem érdekel az ajánlatuk. - Néz vissza Agathára, majd mosolyogva Madáchra. - Találtam magamnak egy barátot. - Ahogy ezt kimondja és a két férfi egymásra mosolyog a világ elhalványodik körülöttünk.

- Szóval Imre bácsi így ismerte meg Ende bácsit. - Bólogat a kis Franz Kafka, mintha valami nagyon fontos dologra jött volna rá éppen. - Imre bácsi már akkor is levette a lábáról. - Kuncogja a gyerek, de mikor észreveszi, hogy furcsán nézek rá elneveti magát. - Imre bácsi mindenkit levesz a lábáról. - Magyarázza. - Enyém az utolsó ajtó? - Néz rám csillogó szemekkel, mire én megsimogatom a feje búbját, magam is meglepve, ez egy ösztönös mozdulat volt, amivel még nem találkoztam.

- Bizony, a tiéd a megtiszteltetés, hogy kinyisd nekünk az utolsó ajtót. - Mondom kedves hangon. - Azért kicsit sajnálom, hogy vége lesz a játékunknak. - Sóhajtok egyet, ahogy szembe fordulok az utolsó ajtóval, amin a 342-es szám lóg.

- Oh, de hát a játék még csak az után kezdődik mosolygós bácsi. - Vigyorog fel rám a kisfiú, ahogy odasiet az ajtóhoz és minden tovább nélkül benyit az utolsó emlékeket rejtő ajtón.