Egymillió fontos bébik

5.3 Áll a bál

London, The Bloomsbury Ballroom, december eleje

Leyton ritkán hazudott annyit, mint az elmúlt két órában. Nem feltétlen a morális értékrendjével ütközött, régen is könnyedén rábólintott a megrendelőik lehetetlen ötleteire, majd ugyanilyen gond nélkül hagyta ki őket a kész tervből. A kegyes hazugság viszont döcögősen ment neki, és most ezt kellett gyakorolnia. Lendületesen, bizakodón előadni a cég jövőévi terveit, holott a jövő hónapot is homályosan látták. Gerard etikátlan távozása után a Garrisonok tőkéje nagy űrt hagyott hátra, és a projektek száma csökkenő tendenciát mutatott az elmúlt egy évben. Előfordulhatott, hogy jövő januárban épp annyi megrendelést kapnak, mint most szeptemberben, de a tendenciák inkább azt mutatták, hogy a felének is örülniük kell majd.

Sam viszont olyan megrendíthetetlenül bízott benne, mintha a puszta jelenléte elég lett volna hozzá, hogy valamennyi probléma magától megoldódjon.

De most másra kellett koncentrálnia. A beszéde jól sikerült, hazudott, de talán még racionális kereteken belül. Az emberek tapsa őszintének tűnt, szóval az este kellemetlen eseményei közül egyet kipipált. A neheze viszont még hátra volt.

Kiválasztott magának egy szimpatikus pohár vörösbort, majd a felét ledöntötte, miközben a személyzet már fürgén feltekerte a gyöngyvásznat, elcipelte a pódiumot és a székeket, hogy teret adjon a kötetlen beszélgetésnek, ivászatnak, evészetnek. Bár nem a Nemzeti Galériát bérelték ki, mint tíz éve, a Bloomsbury Ballroom is jónevű, impresszív helyszín volt. Tágas halljában a LÉN több mint ötszáz alkalmazottja, ha nem is szellősen, de egymás lábára taposás nélkül elfért. Most élőzene töltötte be a teret az ötfős kamarazenekar jóvoltából, és pincérek jártak körbe tálcákat egyensúlyozva. A világítást visszavették, csak a mennyezeten függeszkedő, díszes csillárok szolgáltattak némi fényt. Ideális terep lett volna a táncra, ha nem csak munkatársak vannak jelen. Helyette félhangos beszélgetések, összekoccanó poharak, néha rövid nevetések zaja töltötte be a teret.

Vajon a valahai uralkodók is így néztek végig a királyságukon? Leytont nem fogta el a lehengerlő "ez mind hozzám tartozik" érzés, pedig erre várt, hogy megáll, magába szippantja a zsivajt, csontjaiban érzi valamennyi alkalmazott kollektív tudatát, és végre ő is látja azt a finom óraművet, amiről Horace mindig regélt. Nem. Helyette sok-sok apró vagy épp grandiózusabb megoldásra váró problémát látott. És mindet szavakkal kellett orvosolni.

- Mr. Landon? Van kedve koccintani? - szakította ki a gondolatai közül egy ismerős hang, és Julia állt előtte az egykori teamjéből, és még a volt emberei közül páran. Mind egy-egy pezsgős- vagy borospoharat dédelgettek a kezükben.

- Természetesen, milyen alkalomból? - öltötte magára a szívélyes mosolyt Leyton, amit annyit gyakorolt az elmúlt egy hónapban, hogy kezdett automatikussá válni neki. Julia enyhén össze is vonta a szemöldökét, mert régen nem tartozott a mimikai repertoárjába.

- A kinevezése miatt. Reménykedtünk, hogy egyszer mégis visszatér hozzánk, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen minőségben fog.

- Én igen, borítékolható volt - jegyezte meg Roberts.

- Akkor te igen - emelte Julia egy pillanatra az égnek a tekintetét. - Gratulálunk, és biztosak vagyunk benne, hogy egy új fejezetet nyit majd a LÉN történetében.

Leyton mosolya őszintébb színezetet kapott, ahogy valamennyi volt emberével koccintott, és rájött, szívesebben hitte el az ő kicsit túl optimista szavaikat, mint Samét.

- Abban egyetérthetünk, hogy forradalmi változásokra lesz szükség - bólintott. - Örülök, hogy számíthatok a munkájukra, még ha már nem is vagyok közvetlenül a főnökük. Most viszont bocsássanak meg, mennem kell.