▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀
Nem rég költöztünk össze. Az egyetemi éveket letudva úgy döntöttünk, elég szoros a kötelék kettőnk közt ahhoz, hogy megtegyük ezt a merész lépést. Így tehát az elmúlt napokban még bontatlan, vagy jobb esetben itt - ott már megcincált dobozok közt szlalomoztunk a lakásban. Nem vagyunk - nem lennénk - hely szűkében, két fő számára kényelmes kis lakásról van szó, csak nem ennyi doboz közt. Amíg nem pakolunk el - és ha rajtam múlik, egy ideig ez még így lesz -, addig bizony fokozott figyelmet igényel minden lépésünk.
Korán reggel a szokásos kávémmal a kezemben török utat a lakás másik végébe. Céltalanul csoszogom, mert semmi dolgom nincs, de rosszul aludtam az éjjel és nem tudtam tovább vízszintesbe maradni. Chant se találtam már magam mellett. Így hát idő- és dollármilliomos feleség módjára tervezek fel-alá járkálni, hátha lesz elég motivációm a költözést segítő dobozokat megszabadítani terhüktől.
Szánalmas haladásomat, mivel még a lábaimat sincs erőm megemelni, a sok közül valamelyik doboz akadályozza meg. Megbotlok benne és úgy érzem, ott helyben meg is halok, hiszen a reflexeim sincsenek még rendben és kávé is van a kezemben. Amibe épp bele akartam inni.
Nem a padlóra érkezem, hanem Chanra. Valószínűleg ő is akkor lépett volna át a dobozon, amikor engem az leterített, a lendületem pedig őt is elérte és már nem tudott kikerülni. Szegénykém nagyon csúnyán érkezett, még hallottam is.
- Sajnálom! Nagyon fáj? - kérdezem tőle aggódva és azonnal megpróbálok lemászni a fiúról. Egyik kezét a derekamra teszi, hogy maradásra bírjon.
- Hát elég hirtelen ért a támadásod Édes - nyöszörgi, miközben tarkóját masszírozza. - Ez is azért van, mert élni se tudsz kávé nélkül. Aztán látod? Még engem is padlóra küld - nevet fel a saját agymenésén, én pedig durcásan, játékos módon rácsapok egyet a mellkasára, majd elterülök rajta, mint egy teknős. Hallgatom a szívverését, ami most is ugyanolyan heves, mint az elmúlt években bármelyik pillanatban volt. Szeretem ezt hallani és tudni, hogy hosszú évek után is ugyanazzal a rajongással szeretjük egymást, mint a legelején.
A bögrét leteszem a feje mellett. Egy ideig kellemes ez a helyzet, de aztán eszembe jut, hogy itt bizony kávé borult az előbb, ami nem a levegőben úszkál unalmában, és nem is én fetrengek a földön. Hirtelen lesz annyi életerőm, hogy felpattanjak és Chant is megpróbálom felimádkozni a padlóról, hogy ne fetrengjen a forró kávéban, de a fiú a világért fel nem kelne.
- Jaj Chan, ne szórakozz velem! - váltok hisztisbe, de végül elengedem a dolgot és a fürdőszobába trappolok. Tudom, hogy Chan tegnap mosásba dobta az összes törölközőnket és konyharuhánkat, úgyhogy leemelek ezek közül egyet a szárítóról, hideg víz alá dugom és rohanok is vissza a páromhoz. Kérdés, hogy hol érhette több kávé a szép bőröcskéjét?
- Chan, ülj fel kérlek és vedd le a felsőd - kérem meg a páromat erre a roppant egyszerű feladatra. Kérésemet teljesíti, de a szája be nem áll. Mindenképp bizonygatni akarja, hogy az ég világon semmi baja nincs, mellette pedig folyamatosan simogatja hol a combom, hol a hátam. És roppant mód élvezi ezt a helyzetet.
- Kicsim, tényleg jól vagyok. Nincs semmi baj. Csak egy kis kávé, nem a világ vége. Vagy te még sosem öntötted le magad vele? - kérdezi, engem pedig ez valamiért nagyon feldühít.
- Dehogynem! Épp ezért tudom, hogy ez nem játék! Látod - bökök a hasfalára -, az ott nem véletlenül olyan, amilyen. Húzd végig az ujjaidat rajta! Tök feszes, ráadásul piros is!
Valóban az. Az égés ott van, csak a fiatal úr takargatni akarja azt. Nyilván, mint minden problémáját. És ez idegesít is egy kicsit. Egyre jobban.
- Jól van, jól van, valóban ott van. - sóhajt egy nagyot. - De tényleg nem fáj. És ha már mindenképp le akarod kezelni,ez hasznosabb lenne.
Török ülésbe tornázza magát és egy kellemes csókra invitál. Kezeit a derekamra simítja, majd szépen lassan eléri, hogy én is az ölébe fészkeljem magam. Ennek, akármennyire is akarok - dehogy akarok -, nem tudok ellenállni. Néhány pillanatra elengedem magamat, ezt pedig párom is örömmel konstatálja. Érzem, ahogy bocsánatért esedező ajkai apró mosolyra húzódnak. Jól esnek tőle az ilyen apróságok, és én is emberemre akadtam az ő személyében, aki az ehhez hasonló pillanatok megteremtésének mestere. Az ilyen percek, amikor spontán megajándékozzuk a másikat egy őszinte tettünkkel.., szerintem ezek azok, amivel a leginkább kifejezhetjük azt, amit igazán érzünk és gondolunk. Nem tudunk rá felkészülni, váratlanul ér minket, épp ezért a reakciónk is a legkiszámíthatatlanabb és legőszintébb.
- Oké, vége a gyereknapnak! - szakítom félbe az édes pillanatot. - Emeld meg a formás hátsód, mássz ki a kávéból és hadd nézzem azt a piros hasat! - parancsolom neki mosolyogva, bal kezemmel intve neki, hogy keljen már fel az isten szerelmére.
- De anyu, miért vagy ilyen gonosz velem? - kérdezi egy hisztis óvodás stílusában, de végre csak feláll, hogy megnézzem szegény hasát. - Amúgy biztos, hogy nem csak letapizni akartál, Édes? Nagyon ragaszkodsz ehhez a borogatáshoz - csóválja a fejét, arcára kaján vigyort ken. Hirtelen zavaromban szabad kezemmel eltakarom az arcomat és nyakon csapom párszor a kezemben tartott textillel. - Jól van, csak viccelek! - összekócolja amúgy is fésűt kívánó hajamat. - Csináld csak, doktornéni - mosolyodik el ismét. A kis pimasz!
- Kösz, hogy megengeded! - szemeimet látványosan megforgatom, majd visszatérek oda, amit eddig is tenni kívántam. A nedves rongyot a pirosló felületre helyezem, és szorosan magamhoz ölelem a fiút - csakis azért, hogy a borogatás a helyén maradjon.
- Szeretem az ilyen pillanatokat. És tényleg sajnálom, amikor ilyen vagyok.
- Ne aggódj. - motyogom fedetlen mellkasának. - Én pedig elég akaratos. Szerintem pont kiegészítjük egymást.
▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀▄▀
YOU ARE READING
a reggeli kávém sorsa | bangchan
Fanfictionstray kids bangchan x oc egyperces ❝ aztán eszembe jut, hogy itt bizony kávé borult az előbb, ami nem a levegőben úszkál unalmában, és nem is én fetrengek a földön ❞