Vihar előtti hullámok

015 ~ Hey Leroy, Your Mama's Callin' You [Jimmy Castor]

Az utóbbi két hét minden egyes napja a matekversenyről szólt. Amikor nem a tanárnő által szervezett csoportban oldottam meg feladatokat, akkor a szobámban kerestem rá az előző évek típusaira, sőt, néha még tanórákon is ezzel foglalkoztam. Jack tényleg nem tartott hétfőn se órát, és egyedül én tudtam a valódi okát: állásinterjúra ment, és nem kockáztathatta meg, hogy nem ér oda az óránkról. Ennek ellenére iskola után annál a falnál várt, amerre a legkevesebben mennek. Az utca túloldalán, egy építkezés alatt kellőképpen tudtam kerülni a feltűnést, senkinek nem jutott eszébe, hogy esetleg ott lennék, majd beszállnék az autójába és vele együtt távoznék.

Beszámolt róla, hogy Parist a pszichiáter kezelésre kötelezte, mivel mind önmagára, mind környezetére veszélyes lehet. Ez egyben persze azt is jelentette, hogy szabad jelzést kaptunk és három nap alatt kétszer is előfordult, hogy a saját lakásunk helyett az ő házában találtam magamat. Dolgozószobáját átadta nekem, ő pedig a konyhaasztalánál javította a dolgozatokat. Megfogadtam, hogy a dekoncentráltság elkerülése érdekében minden kitöltött teszt után kimegyek Jackhez és iszok egy pohár vizet. Már csak két nap volt a versenyig és a felkészülés miatt a pom-pomot is kihagytam, úgyhogy tényleg komoly volt a dolog.

- Ezt jól elszúrtad - ingatta a fejét, amint kiléptem a szobából, majd felém nyújtotta a feladatlapot, amelyet még hétfőn íratott velünk. Röpdolgozatnak szánta, de azért nekem megsúgta, hogy számítsak egy rövid számonkérésre.

- Az osztály előtt szeretnék meglepődni, ne lődd le a poént - hárítottam vissza, mert túlságosan fel voltam dobódva amiatt, hogy a legutóbbi feladatlapban összesen kettő hibám lett.

- Ejnye-bejnye! Úgy látom, ismét dolgoznom kell rajtad - járatta tekintetét fel-alá a dolgozatomon, és nagyon úgy tűnt, hogy nem realizálta, mit is ejtett ki a száján.

- Dolgoznod kell rajtam? - Ismételtem meg hitetlenkedve.

- A spanyol tudásodon - pontosított, de ő is sejthette, hogy ebből már nem fog jól kijönni. Tehetetlenül ledobta a papírt a piros tollal együtt az asztalra, majd teljes testével felém fordult. - Miért, te mire gondoltál?

- Nem is tudom - vontam meg a vállam. - Semmi félreérthetőre - dőltem neki az ajtófélfának.

- Én is így gondoltam - bólintott, de tekintetét nem vette le rólam.

- Azt mondtad, adjuk meg a módját - tértem vissza a másfél héttel ezelőtti beszélgetésünkhöz, és arcáról könnyedén leolvastam, hogy rögtön tudta, miről beszéltem.

- Majd kicsit később, nézd, most mennyi javítanivalóm van még hátra - mutatott a papírokkal borított asztalra, de én csak összefontam a mellkasom előtt a karomat.

- Mindig csak a kifogások - biccentettem oldalra a fejem.

- Ez nem kifogás, tényleg rengeteg dolgom van, te is látod - tárta szét a karját.

- Vagy csak szimplán nem is akarod - adtam tudtára azt, ami az elmúlt napokban egyértelművé vált számomra, mivel minden egyes közeledésemre idegenkedve reagált.

- Mit nem akarok? - Kényszerített rá, hogy kimondjam a teljesen nyilvánvalót.

- Engem nem akarsz - böktem ki. - Nem akarsz engem, csak az a baj, hogy nem tudom, mit tettem, hogy ezt érdemlem.

- Akarlak téged, csak nem szeretném elsietni a dolgokat.

- Valóban? Bizonyítsd - csaptam le a lehetőségre, és sóvárgó íriszei azt tükrözték, nagyon is benne van.

- Csak és kizárólag szavakkal vagyok hajlandó - tett kikötést saját magának.

- Ahogy jónak látod - egyeztem bele a feltételébe.