Ölelés (✔)

Tizenegy éve vártam a tegnapi napra. Tizenegy éve vártam arra, hogy a Dortmund megtörje a Bayern egyeduralmát. Tizenegy évet vártam arra, hogy valóra váljon egy csapat, egy város, talán egy egész ország, és többmillió szurkoló vágya világszerte.

De az álom az is maradt.

Tegnap valami eltört bennem, legbelül egy kicsit meghaltam. Karnyújtásnyira volt a bajnoki cím, de nem sikerült elérni, a bajorok trónfosztása tovább várat magára.

A legfájdalmasabb az egészben, hogy pontegyenlőség miatt a gólkülönbség döntött. Ez még annál is jobban fáj, mintha kikapott volna a csapat. Pedig minden annyira összeállt az utolsó fordulóban, a Lipcse legyőzte a Bayernt, és a Dortmund is megverte az Augsburgot idegenben. Hihetetlenül bizakodó volt mindenki, és talán ez volt a baj. Nagyon akarták a címet, ezért – csak hogy önmagukhoz hűek maradjanak – görcsössé váltak, és elfelejtettek jól játszani. Aztán a második félidőben már hiába álltak fel a kétgólos hátrányból döntetlenre, nem volt elég a Salátástálhoz. A saját kezükben volt a sorsuk, ha legyőzik a Mainz csapatát, bajnokok. Ennél jobban nem lehetett volna tálcán felkínálni a győzelmet, de még így sem tudtak élni vele...

Talán majd tizenegy év múlva megint adódik egy ilyen lehetőség, amit sikerül is megragadni. Talán. De ha a BVB akkor is olyan lesz, mint most, soha nem lesznek bajnokok. Hiába volt hazai pálya, teltház, elképesztő hangulat, nem csak a stadionban, hanem az egész városban. Már reggel alig lehetett mozogni a stadion környékén a tömegtől, érezhető volt a levegőben, hogy délután az emberek valami nagy dolognak lehetnek részesei. Valami felejthetetlennek. Valami egészen másnak. Mert hiába van minden második hétvégén 81 365 ember a Signal Iduna Parkban, és hiába van lezárva minden hazai meccsen a fél város egyébként is, azért ez most mégis más volt.

Fájó, dühítő és rettenetesen szomorú a helyzet egyszerre, egy napja konkrétan a síráson kívül nem nagyon csinálok mást, még levegőt venni sincs kedvem. Ülök a szobámban, és sírástól vörös és bedagadt szemekkel, könnyektől maszatos arccal bámulom az ágyam fölötti mezkollekciót. Hirtelen gondolok egyet, megtörlöm a szemem, és a falhoz lépve minden egyes mezt leveszek, és elrakok a szekrény mélyére, minden más szurkolói cuccal együtt, amik a szobámat díszítik. Vagyis már csak díszítették. Körübelül két percig bírtam sírás nélkül, pakolás közben megint elerednek a könnyeim. Némán sírok, csak a vállam rázkódik, miközben a könnyek sebesen folynak le az arcomon.

Érzékelem, hogy a hátam mögött az eddig becsukott szobaajtóm kinyílik, valaki pedig mögém sétál, de nincs erőm reagálni rá. Az illető nem szól semmit, csak körém fonja a karjait. Abban a pillanatban megfordulok a bátyám ölelésében, az eddigi csendes sírásomat pedig felváltja a zokogás.

– Semmi baj, Lia, semmi baj – suttogja a fülembe, miközben a hátamat simogatja.

– De, van baj – emelem fel a fejem egy pillanatra a mellkasáról, és megpróbálok ránézni, bár a szememet elborító könnyek miatt ez nehezen megy. – Ez... ez nagyon fáj... szó szerint fizikai fájdalmat okoz, érted?

– Hidd el, én is nagyon szurkoltam nekik, szerettem volna, hogy bajnokok legyenek, de én máshogy állok hozzá. Én csak egy sima, mezei szurkoló vagyok, te pedig az egyik legfanatikusabb rajongójuk. Most nagyon sokan éreznek úgy, mint te. Hidd el, nagyon sok ember sír most Dortmundban, meg a világon sok helyen, és ezzel nincs semmi baj, gyászold az elveszített bajnokságot úgy, ahogyan szeretnéd, csak közben ne tedd tönkre magad, kérlek, mert nem ér annyit egyik csapat sem. Nem eszel, nem iszol, nem szólsz egy szót sem senkihez, tegnap óta szerintem ki sem jöttél a szobádból.

– Jó, és? – kérdezem két hüppögés között. A huszat töltöm júliusban, de még mindig képes vagyok úgy sírni, mint egy kisgyerek.

– Gyere el velem a meccsemre, utána meg beülünk a pizzériába enni valamit, úgyis régen csináltunk ilyen közös tesós programot – simítja meg az arcomat. Normál esetben gondolkozás nélkül beleegyeznék, mert imádom a tesóm, de ez most nem az a szituáció.

– Nem megyek sehová – jelentem ki szipogva. Előkotorok a melegítőnadrágom zsebéből egy használt papírzsepit, és nem túl nőiesen belefújom az orromat.

– Hé – ragadja meg az államat egy gyengéd mozdulattal, amivel eléri, hogy muszáj legyen ránéznem. – Segíteni szeretnék, kérlek fogadd el.

– Szóval most azt szeretnéd, hogy ilyen fejjel menjek emberek közé? – kérdezem magamra mutatva.

– Figyu, csak olyan emberek lesznek ott, akiket ismersz, mindenki tudja, hogy min mehetsz most keresztül – próbál meggyőzni, de ezzel csak még egy érvet juttat eszembe amellett, hogy inkább itthon maradjak.

– Ja, aztán majd a "B-közép" elkezdi mondani, hogy ilyen lúzer csapat, meg olyan lúzer csapat, és ezt ők is lehozták volna meg a satöbbi... – kezdem el sorolni, hogy a falu alkeszei, akik minden hazai meccsen tiszteletüket teszik, mivel illethetik a Dortmundot. Mindenki tudja a faluban, hogy a BVB-nak szurkolok. De tényleg, mindenki.

– Őket leverem simán, ha bántanak, de amúgy nem fognak, a többiek pedig teljesen megértőek – közli totál természetesen, még a bicepszét is befeszíti, ezzel pedig az elmúlt huszonnégy órában először sikerül valami mosoly-félét csalnia az arcomra.

– Jó, legyen – dünnyögöm beadva a derekam, mire diadalittasan a levegőbe boxol az öklével.

A fürdőszobai tükörbe nézve megállapítom, hogy még annál is rosszabbul festek, mint ahogy elképzeltem. A hajam kócos, az arcom sápadt, a szemem alatt karikák húzódnak, az orrom piros a sok fújástól, a szemem pedig azon kívül, hogy szinte vérvörös, be is van dagadva. Megnyitom a csapot, és hideg vízzel megmosom az arcom. Valamennyit segít, de messze nem tűnteti el a sírás-maratonom nyomait. A hajamat kifésülöm, és egy lófarokba fogom, ezzel pedig késznek is nyilvánítom magam, már ami a fejemet illeti. A melegítőm helyett farmert húzok, és a pólómat is átveszem. Ezelőtt mindig dortmundos mezben vagy pólóban jártam a meccsekre, most viszont nem azt veszek fel.

Anyu eléggé meglepett arckifejezéssel fordul el a tűzhelytől, amikor tudatosul benne, hogy átléptem a szobám küszöbét.

– Elmentünk a meccsre, majd jövünk – tájékoztatja a tesóm, majd a sporttáskáját a vállára kapva megvárja, amíg belebújok a cipőmbe.

– Érezzétek jól magatokat! – mosolyodik el megkönnyebbülten, majd visszafordul az ebédhez. Láthatóan örül neki, hogy végre kezdek magamhoz térni.

A meccsen a bátyámnak nem kell levernie senkit, a szurkolókat százszor inkább foglalkoztatja az, hogy a befújt szabálytalanságok miatt nyaralási útcicélokat ajánljanak a bírónak, mint az, hogy a szétbőgött fejemet bámulják.

A játékvezető egyébként az a Boross Marci, aki kettővel felettem járt gimiben, aki ugyanolyan fanatikus drukker, mint én, és akibe egy nagyon kicsit a mai napig bele vagyok zúgva.

Miután lefújta a meccset, egyből lemegy a pályáról, de ahelyett, hogy az öltözőbe menne, felém veszi az irányt, és amikor odaér hozzám, se szó, se beszéd magához ölel.

– Sajnálom – suttogja a fülembe, nekem pedig a hangja hallatán újra eszembe jut, hogy a kedves természetén, a sötétszőke, felül hosszabbra hagyott, éppen hogy göndörödő haján és világosbarna szemén kívül miért szerettem bele kilencedikben. – Ennek most valamiért így kellett lennie, de hidd el, eljön még a Dortmund ideje is egyszer. És én teljesen megértelek annak ellenére is, hogy a Fradi már megnyerte az NB1-et, és minden évben ő nyeri, szóval ilyen szempontból nem lehet okom panaszra. Ne dobd el őket emiatt magadtól, most van szükségük a legnagyobb támogatásra. Csak várj velük együtt. Hidd el, valóra fog válni az álom, és abban a pillanatban semmi más nem fog számítani, mindennél édesebb lesz az öröm. Csak... legyél ott mellettük, és ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak róluk. Ők a te kedvenceid, és csak ez az, ami számít.

– Köszönöm! – pillantok rá őszinte, hálás mosollyal az arcomon.

Nem érdekel mások véleménye, a kedvenc csapatom a Borussia Dortmund, és az is marad, akármilyen teljesítményt nyújt is.

Abban a pillanatban, Marci ölelésében úgy érzem, a szavai reményt adnak, és egy kicsit összeragasztják a darabokra tört szívemet, én pedig képes vagyok akár még tíz évet is várni, hogy aztán bajnoki címet ünnepelhessünk a csapattal. Együtt.

•••

Szavak nélkül, a mai nap margójára...