A főváros utcáit teljesen megtöltötte az ünneplő tömeg. Senki sem értette, hogy miért most, miért ebben a nehéz időben kerül megrendezésre a gárdisták válogatása, azonban az embereket csak az ezzel járó szórakozás érdekelte. Ilyenkor minden nappalt a várakozás izgalma töltött ki és az éjszakák a hajnalig tartó mulatozásokról szóltak. Az ország minden zugából érkeztek gazdagok, szegények, kereskedők és egyszerű napszámosok is, hogy részesei legyenek valami fontosnak, valaminek ami hatalmasabb náluk. Az ország 9 nemesi családja külön meghívásban részesült. Ők mások voltak, kiemelkedtek képességeikkel az átlag polgároktól, akik csak sóvárogtak a hatalom után, amivel az arisztokráciájuk rendelkezett.
A vérmágia veszedelmes fegyver volt, ezért rettegték annyian a királyi gárdistákat is, hisz egy egész alakult akár egy országot is képes lett volna eltörölni a föld színéről, csupán egyetlen éjszaka alatt. A történelem során megesett párszor, hogy az erejüket rossz célra használták fel és ennek a következményei a mai napig érezhetőek voltak. A mágia már nem volt a régi, kiveszőfélben volt és csak találgatni lehetett, hogy mindezt mi okozhatta. Talán a nemesi vér felhígulása vagy egyszerűen az istenek belátták, hogy a mai emberek már nem voltak méltók erre az adományra. Mindenesetre, azok élete, akik mégis részesült ebben az ajándékban sem volt olyan hosszú, mint egy átlag embernek. A képességek elképesztőek és veszedelmesek voltak, azonban mindegyiknek megvolt a maga ára. A világ mindig is az egyenértékű csere elvén működött és ez alól a vérmágusok sem voltak kivételek.
Hosszú volt az út, talán csak annak tarthatott tovább, aki észak felől érkezett, azonban Ahrivey kételkedett abban, hogy arról a messzi földről bárki is elfogadta volna a meghívást. Az északiak különc egy nép voltak, saját szabályokkal és szokásokkal. Felettük egyedül a tél uralkodott és nem igen hagyták el északi erődjüket.
Ahrivey délről érkezett, ahol az éjszakák a legrövidebbek és a nappalok pedig a leghosszabbak az országban. Származását bárki megmondta volna a napcsókolta, pirospozsgás arcából és lángolóan vörös hajszínéről, amely az Archer család jellegzetessége volt. Utazófülkéjén édesanyján kívül lánytestvéreivel osztozott, külön fivéreitől és édesapjától. A kocsi szigorúan a férfiak fogata után haladt és a sofőr rendkívül odafigyelt, hogy sose maradjon le pár méternél jobban. Ahrivey fuldoklott. Habár közel sem volt olyan forróság, mint odahaza vagy a Vörös sivatagban, mégis a zárt fülkében leverte a víz és kezével hevesen legyezte kivörösödött arcát.
- Drágám, húzd ki magad! - szólt rá édesanyja. - Egy hölgy nem ülhet ilyen görnyedten!
- Ugyan ki látja a kocsiban, Mama? - kérdezte a lány szem forgatva, de azért eleget tett anyja kérésének.
- Nem az számít, hogy ki látja! - szidta le anyja. - Egy hölgynek kötelessége mindig a tökéletességre törekedni - oktatta tovább, miközben tovább dolgozott a kézimunkáján - és ne forgasd a szemed. Nem illik!
Ahrivey inkább csak lehunyta a szemeit és mélyen beszívta a levegőt, azonban a légszomj minden perccel jobban szorította a torkát.
- Folytathatnád esetleg a virágokkal! - ajánlotta fel az anyja. Ahrivey teljes szívéből gyűlölte a hímzést és ez meg is látszott a munkáján. Anyja azonban nem akarta elfogadni, hogy az egyik lánya ne lenne jó valamiben, amiben egy nemesi kisasszonynak jeleskednie kellene.
Odahaza talán az állandó napsütéstől, de az emberek arcán mindig ott virított az a levakarhatatlan mosoly, amelynek nyomát sem látta Achenben. Délen az emberek bőrének volt színe, itt viszont megfáradt arcok néztek vissza a lányra, amelyek egytől egyig egy nehéz életről árulkodtak. Ahrivey még ki sem tette lábát szülővárosából, már honvágy gyötörte, ellenben testvéreivel. Húgai, Nessa és Kylia egész úton csacsogott és nagyobbnál nagyobb badarságok hagyták el a szájukat, amely fölött anyjuk csak mosolyogva legyintett. Meara, legidősebb nővére az utazás legeleje óta ugyanolyan egyenes háttal ült és mint egy gép, úgy írta az újabbnál újabb leveleket a férjének. Nyugodtnak tűnt, azonban folyvást járó lába elárulta, hogy mégsem olyan közömbös, mint azt tetteti. A leghiggadtabbnak fiatalabb nővére Esra tűnt, mint aki nem is éppen házasodni készül, mintha nem is egy vadidegenhez készülne hozzámenni. Ahrivey rettegett a házasságtól, félt, hogy az a sors vár rá is, mint az anyjára. A gondolatmenet közben az említett nőre pillantott, aki látszólag óriási örömmel hímezett és csitította leányait, ha azok hangosabban felsikoltottak valamin. A kontya tökéletes volt, fűzője fulladásig szoros és a legújabb divat szerint öltözködött, ráadásul 9 gyermek után meglehetősen jól tartotta magát. Középső lánya mégis inkább görcsös megfelelési kényszert látott és egy boldogtalan nőt, aki túl korán lett anya. Ahrivey mindent megtett, hogy nővé válását minél tovább késleltesse, hogy fiatal éveit szabadon kiélvezhesse, azonban utazásuk előtt egy héttel bekövetkezett, amitől oly nagyon rettegett.
A máguscsaládokban különös szokások voltak fellelhetőek. A férfiak neveltetésében természetesnek számított, hogy megkellett tanulniuk bánni a képességeikkel, azonban egy nő csak addig foglalkozhatott ilyesmivel, amíg képes nem lett a gyermekáldásra. Miután ez bekövetkezett dönteniük kellett, hisz valamit valamiért, így működött ez az egyenértékű csere elvén. Ahrivey igazán nem akarta feladni a bőre alatt pattogó szikrákat, a lángokat, amelyek a vérével együtt forrtak az ereiben. Nem tudta elképzelni, hogy egyszer csak kihuny az egész, azonban sorsát nem kerülhette el. Később következett be, mint testvéreinek, azonban nem késleltethette tovább. Ahányszor csak erre gondolt elöntötte a harag, a kétségbeesés és ez most sem volt másképp. Selyemszoknyájába markolt és érezte, ahogy vére felforr. A melegség a lábujjától indult, majd járta be az egész testét, ám mielőtt elérhette volna tenyerét, ezzel kiégetve a piszok drága ruhát, nővére az övére fektette hideg tenyerét és jelentőségteljesen húga szemébe nézett. Az égszínkék szempár szelíden tekintett testvére borostyán íriszeibe, amelyben a világ összes haragja ott háborgott, akár egy csillapíthatatlan tenger. Esra finoman összekulcsolta ujjaikat és apró köröket rajzolt húga kézfejére. Ahrivey szívverése csillapodott, azonban nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy hamarosan az ő bőre is éppoly hideg lesz, akár a nővéréé, amikor örökre kihunynak alatta a lángok.
A kocsi lelassított és pulzusa ismét az egekbe szökött. Megérkeztek.
