Egy ágyban az ellenséggel

𝓱𝓪𝓻𝓶𝓲𝓷𝓬𝓴𝓮𝓽𝓽𝓮𝓭𝓲𝓴

Jennifer

  az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, kivéve akit nem 

Luna úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Most, hogy a tegnapi megrázkódtatás után megnyugodtam, és volt időm átgondolni, amire vissza tudtam emlékezni, minden sokkal élénkebb és sokkal fájdalmasabb lett. De Javiernek igaza volt. Emlékeznem kellett ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, hiszen az öcsémen kívül csak én voltam ott aznap, az én elmémben volt a válasz a kérdésre. 

- Hihetetlen, hogy annyi éven át gyűlöltem a családodat azért, amit nem is követtek el... – motyogtam halkan, és egy morzsát piszkálgattam a pulton. A konyhában ültünk miután Javier és a többiek elmentek valahova, és így, hogy egyedül maradtunk az egész házban, részletesen volt időm elmesélni neki mindent. Magamnak is nehéz volt beismerni, hogy volt idő – nem is olyan régen – hogy őt is tiszta szívemből gyűlöltem, csak úgy, mint minden Navarrot. 

- Ezt nem tudhattad. – nyúlt a kezem felé. 

- Az anyám is, és mindenki más a környezetemben biztosra vette, hogy az apád tette, ő ölte meg Charlie-t. Én meg gyerek voltam, és nem emlékeztem semmire. De most már emlékszem, és úgy sajnálom. 

- Akinek itt bármit is sajnálnia kell, az Barnes, és meg is fogja kapni az érte járó büntetést. Javier gondoskodik majd róla. – Luna szája széle mosolyra húzódott. – Szeret téged. 

Hirtelen felkaptam a fejem. Egészen fura volt ezt hallani valaki más szájából. Ahogy az is fura volt, hogy hetek leforgása alatt, majdhogynem olyanná váltam, mint ők. Tegnap este a kocsiban, nem lett volna ellenemre, ha én lőhetem agyon azt a férfit azért, amit az öcsémmel tett. Én, aki pár hete még mélységesen elítélte ezt, és tisztességesen tanult a vizsgáira azért, hogy az egyetemen jól teljesítsen. Most azonban a csupasz bosszúvágy munkálkodott bennem, amiről tudtam, hogy nem vezet sehova. Csak megmérgez, és egy idő után kiöli az emberből az érzéseket is. Ahogy Javierből is. Azért viselkedett elviselhetetlen seggfejként, mert félt megengedni magának, hogy érezzen. Én pedig féltem szeretni őt. 

- Tudom. 

- Tudtam! Úgy tudtam! – Luna örömében akkorát a konyhapultra csapott, hogy összerezzentem. Leugrott a székről, és sikítva a nyakamba vetette magát. Nála ezt már egészen jól megszoktam, és időben fel is tudtam rá készülni. – Hiába is tagadtátok! 

- Nem tagadtuk, csak nem vallottuk be. – kacagtam én is, mialatt megpróbáltam a lány haját kisöpörni a számból. 

- Az nem számít, de erre most iszunk! 

- Luna, még dél sincs! 

- Az sem számít. A makacs, önfejű, mindenkit eltaszító és szőrösszívű bátyám szerelmes, és ha másnak nem is, de legalább magának és végre neked is ezt képes volt bevallani. Azok után, amin keresztülmentetek, megérdemlitek a boldogságot. Szóval ezt most megünnepeljük, maradj itt! – utasított, majd eltűnt a konyha egyik szegletében, ahonnan egy ajtó nyílt – kitudja hova. Az alagsorban tett látogatásom után már nem is akartam inkább tudni. Csak magamban kuncogtam, és hegyeztem a fülem, hogy megértsem, hogy Luna mit kiabál nekem az ajtó túloldaláról. Olyan szavak hangzottak el a szájából, mint hogy félédes, gyümölcsös, száraz, és valami, aminek a kimondásával küszködött egy darabig, majd feladta. 

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, nem értek a borokhoz. – a hasamat fogtam a nevetéstől. – De kétlem, hogy létezne olyan, ami édes és száraz egyszerre. Tudod mit? Hozz valamit, amitől nem rúgunk be! – kiabáltam be neki, hogy hallja, de a boldog matatást hirtelen ijesztő csend váltotta fel. Biztos voltam benne, hogy épp egy üveget tart a kezében, és azon igyekszik, hogy a rajta lévő szavakat megpróbálja kiolvasni. Ám amikor megjelent az ajtóban, az üveg helyett a telefonját szorongatta az ujjai között, és életemben nem láttam még ennyire ijedtnek. A napbarnított bőre az arcán elsápadt, és attól féltem, hogy menten rosszul lesz, ezért aggódva odaléptem hozzá.