A Kegyetlen-The Cruel

3. fejezet

Lyner

Washington központjába állok.

A hatalmas felhőkarcolók, a luxus ami körbe vesz, egészen megmagyarázhatatlan. Már egy hete Anastasianál laktam, mikor a nagyszüleim felhívtak, hogy intéztek nekem egy lakást. Először nem akartam elfogadni, de végül be kellett látnom, hogy igazuk van. Ana talán nem mondta, de biztos jobb így neki, hogy nem vagyok a nyakán. Nagymamám azt mondta, hogy teljesen ingyen volt, de én ezt valahogy nem akartam elhinni. Most, hogy itt álltam meg aztán pláne nem. Semmi sincsen ingyen.

Fogalmam sincs, hogy kit kéne keresnem. A papíron, amit emailba kaptam csak annyi volt, hogy valami Emmaline fog körbevezetni. Nos, a hatalmas égig érő épületbe nem tudok bemenni, mivel mindenki a 10 perc alatt-mióta itt ácsorgok-egy kártyával ment be. Nekem nincs kártyám.

– Miss Davis? – a hangra, ami mögülem jön, felsikítok, és a táskám kishíjján kiesik a kezemből, de még időbe utána kapok. Hirtelen jött, de nem volt hangos. Ez egy férfi. De még milyen hangú férfi...
Lassan megfordulok, de azt hiszem, nem kellett volna. Majdnem elájultam, mikor megláttam a mély bariton tulajdonosát. A férfi legalább két méter volt, termete hatalmas, de egyáltalán nem kövér. Sőt! Megmertem volna rá esküdni, hogy szálkásabb mint bármely testépítő. Méretre szabott, élére vasalt, mélykék öltönye tökéletesen kiemelte a fekete haját, ami gondosan beállítva pihent a fején, én pedig legszívesebben beletúrnék. A bőre olyan színű, mintha minden hétvégét egy napsütötte tengerparton töltene. Gyönyörű férfi...

Fekete, erős szemöldökét-ami kiemelte a markáns, borostás állát, és a szinte irreálisan kék szemét. Gondolom arra várt, hogy mondjak valamit.

– Igen! Az én vagyok! – vigyorgok idétlenül, és felé nyújtom a kezemet.

– Én vezetem ma körbe! Nincs sok időm, haladjon! – sétál el mellettem, figyelmen kívül hagyva a felé nyújtott kezemet, amire egy pillantást sem pazarolt, inkább egyenesen a szemembe nézett. Biztos vagyok benne, hogy a lelkemig is lelátott. Gyökér!

– Ó! Oké.– a férfi mögött egy mattfekete Bentley állt. Biztosan azzal jött. Nem foglalkoztam sokat vele, inkább elindultam utána, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt az elképesztően férfiasan fűszeres illatfelhőt amit maga után húzott.

– Maga kicsoda? Nem úgy volt, hogy Emmaline vezet körbe? – próbáltam valamiféle beszélgetést kezdeményezni. Lehúzta az arany bevonatos kártyáját az ajtónál, és halkan ment tovább, nem foglalkozva a kérdésemmel, és azzal a ténnyel, hogyha nem lassít, valószínűleg orra bukok a nagy sietségben.

Egy lift felé indult, aminek a fala üvegből volt, ezért egész rálátást biztosított Washington luxusnegyedére. Maga az épület egyébként minimalista volt, látszott rajta a hanyag elegancia. Minden fehér, fekete, vagy éppen szürke színben pompázott, csak a szőnyeg volt vérvörös, és be kell valljam, nagyon tetszett.

– Előre figyeljen! Nem fogom felsegíteni ha orra esik. –ezt mind úgy mondja, hogy hátra se néz, inkább beszáll a liftbe. Utána megyek.

– Elnézést, de ilyet nem mindig lát az ember. – a jó kedvemet még ez a seggfej se tudja elrontani. Miért mindig a jó pasik ilyen tuskók? Na mindegy is! Nem fogok neki visszaszólni, nehogy szóljon a főnökének, hogy esetleg nem vagyok méltó arra, hogy itt lakjak.

Nem szól hozzám, átható tekintetével azonban elkezd tanulmányozni. Először a hosszú, fekete hajam nézi meg, majd tekintete átvándorol a legelegánsabb fehér ruhára amit otthon találtam. A lábaimnál mintha egy kicsit elidőzne, de ez olyan rövid idő, hogy azt hiszem csak képzelődtem. Végül a tekintete visszatalál a mohazöld szememhez. A lift megérkezik a 9. emeletre és ő rögtön úgy lép ki belőle, mintha zavarná a közelségem. Inkább elkezdi sorolni a szabályokat, miközben én próbálom tartani vele a lépést.

– A legfontosabb szabály, ne kezdjen el hangoskodni, ne üvöltsön, és a szexuális életét igyekezzen csendben élni! – a szemeim kitágulnak az utolsó megjegyzésre, és kishíján elesek az idétlen tornacipőbe amit muszáj volt felhúznom, mivel ez a szerencsecipőm.

– Már elnézést, de ki a fene maga? Egész végig tűrtem a borzalmas modorát, de nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni! Mégis kinek képzeli magát? Hány éves is? Csak mert úgy viselkedik, mint egy besavanyodott hatvanéves! – adok ki magamból mindent, és egy cseppet sem bánom meg. Ekkora marhát!

Egy ajtó előtt megtorpan, és lazán megfordul. Úgy, mintha nem most mondtam volna el mindennek. Talán másfél fejjel magasabb lehet, mint én, ezért le néz rám. Te jó ég, milyen makulátlan a bőre! Legalább egy méter van köztünk, tehát annyira közel nem vagyok, de innen is látom, hogy valami megvillan a tekintetében. Inkább nyugodt hangon ezt mondja:

– Darren Frewen vagyok, az ingatlan tulajdonosa! – hangja olyan mértékű magabiztosságról árulkodik, amilyen szerintem nem is létezhetne. Döbbenten nézek rá, és érzem, hogy az arcom elkezdi felvenni az épületben elterülő, vörös padlószőnyeg színét. A picsába!

Most már biztosra veszem, hogy másodpercek kérdése, és kitessékel az ingatlanból, de nem teszi. Helyette szinte szórakozottan tanulmányoz. Talán arra számít, hogy majd félénken elkezdem magyarázni, hogy nem úgy értettem, és hogy bocsásson meg? Hát, ez még szánalmasabb lenne, tehát nem teszem. Azt hiszem megkéne szólalnom, de fogalmam sincs mit mondhatnék.

– Örülök, hogy egy 10 perc elteltével sikerült bemutatkoznia, de ez nem változtat a megállapításomon, miszerint egy seggfej! – egek! Ezt tényleg én mondtam? Hangom olyan nyugodt volt és rideg, mintha nem is én mondtam volna. Mostmár biztosra veszem, hogy hamarosan elköszön, vagy esetleg megkínoz egy sötét pincébe, de helyette az ajtónak dől, karjait keresztbe fonja maga előtt és csak ennyit kérdez:
-Befejezte?-a hangjában ugyan semmi nem hallatszódik, de a szemében látom, hogy remekül szórakozik.

– És maga ezt a viselkedést?

– Mennyünk be! – hagyja figyelmen kívül a kérdésem. Csak a szememet forgatom, és mire észhez térek, már az ajtó tárva nyitva, az elegáns cipője koppanását pedig már bentről hallom.

Inkább elindulok utána, de már az ajtóba rögtön megtorpanok. Ez a lakás maga a luxus! Mindenhol modern bútorok, hatalmas ablak minden helyiségbe, szinte fal méretű, én pedig el sem hiszem, hogy tényleg itt fogok lakni, egészen addig, amíg alá nem írom a szerződést.