Egy új kezdet hajnalán(Dramione ff)

9. fejezet: Az új tanár

/Hermione szemszöge/

Saját sikolyomra és verejtékben fürödve ébredtem  roxfort-i szobám rejtekében. Sűrű lihegés közepette körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy minden rendben, majd mikor tudatosult bennem, hogy csupán egy álom volt megkönnyebbülten temettem arcomat a tenyereimbe. Legszívesebben sírnék, de már minden könnyemet elhullattam, ezért inkább felidézem az álmot.

Már megint ugyanaz az álom. Az álom, ami tulajdonképpen a  múltam egyik emléke, folyamatosan ismétlődik újra és újra és újra. Nem hagy engem békén. Újra és újra magam előtt látom annak a szörnyű napnak a képét és egyszerűen nem tudok kilépni abból az álomból. Miért álmodom újra és újra ugyanazt? Hiszen oly sok év eltelt már. A bűnösök meglakoltak tetteikért. Akkor mégis miért nem vagyok képes elengedni a múltat? Miért ragadtam ennyire a múltban? 

Felemeltem a fejemet és önkéntelenül a karomra pillantottam, ahol az a szégyenletes szó virított. Minden emiatt a szó miatt van. A fájdalom, amit akkor éreztem mikor belém vésték egyszerűen nem megy ki a fejemből. Bárcsak képes lennék használni az emléktörlő varázsigét, de nem akarom, mert emlékezni akarok arra, ami történt. Emlékezni akarok arra, hogy miért kell erősnek maradnom és miért kell a Roxfort-ban maradnom, ahol nem érhet semmi baj. Odakinn a világban számtalan veszély van. Túl sok veszély volt már életem során, képtelen vagyok többet elviselni, épp ezért kell itt maradnom, még ha az unalom meg is öl. Jobb nekem a Roxfort biztonságos falai között. 

Megpofoztam magam, hogy felejtsem el ezeket az ostobaságokat és mivel még éjszaka volt lefeküdtem vissza az ágyra, hogy megpróbáljak visszaaludni. Lehunytam a szemem, de bárhogyan is próbáltam folyton az álom jutott eszembe, ezért inkább kinyitottam a szemem és elővéve a pálcám fényt varázsoltam.

- Lumos! - ejtettem ki hangosan a varázsszót, mire a pálcám vége fényleni kezdett. Ezután elvettem az éjjeli szekrényemre tett könyvet, hogy olvassak kicsit. Hátha olvasás közben elálmosodom. Felütöttem az első oldalt és elkezdtem olvasni. 

Egy óra elteltével azonban rá kellett döbbennem, hogy az olvasás se segít, hogy ellazuljak és végre elaludjak. Jobb ötlet híján ezért letettem a könyvet, majd kikeltem az ágyból és a fürdőbe mentem, ahol rendbe szedtem magam. Felöltöztem, majd egy meleg köpenyt magamra öltve kilopództam a szobából. Ettől megint újra annak a diáknak éreztem magam, aki a barátaival rossz dolgokra vette rá magát. Elkuncogtam magam ahogy halkan lépkedtem a folyosón. Olyan volt ez, mint régen, csak éppen most egyedül csatangolok. 

Ahogy elindultam lefelé a lépcsősoron, hirtelen léptekre figyeltem fel. Mint egy rossz kislány visszasiettem a folyosóra és elbújtam egy szobor mögött. Habár már tanár voltam, mégse vetne rám jó fényt, ha valaki az éjszaka közepén itt találna. Na és, ha egy diák az, aki ilyenkor sétál legalább elkaphatom a szabályszegőt. Kikukucskáltam a szobor mögül hát. 

A lépések egyre közeledtek és hangokból ítélve ketten voltak. Az egyiket csoszogó lépteiről rögtön felismertem. Frics Úr volt az, kezében egy lámpással közeledett felfelé a lépcsőn. Halkan motyogott magában valami istentelen káromkodást arra vonatkozóan, hogy ilyen későn felzavarni őt álmából igazi pogányságra vall. Nem értettem mondandóját, amíg meg nem láttam, hogy egy sötét köpenyes alak kissé lemaradva tőle követi őt. Nem láttam az arcát, mert a csuklya eltakarta, ahogy a teste többi részét is, de elegáns, könnyed lépteiből kitaláltam, hogy egy férfi az illető. Egy bőrönd volt a kezében, ami elgondolkoztatott, hogy mégis ki lehet az, aki az éjszaka közepén érkezik a Roxfort-ba. Talán egy olyan személy, akiről nem akarja senki, hogy tudjon az ittlétéről? De mégis ki és miért? Az igazgató nem említett nekem semmit, hogy érkezne valaki.