Bűbájos Boszorkány

4.fejezet ~ 2.rész - emlékek

1972. május

- Olyan hülye vagy, Perselus! - morogta az orra alatt dühösen a mardekáros talárba öltözött, fiatal, hosszú ébenfekete hajú boszorkány. Nagy nehézségek árán felnyalábolta a barátját a földről.

- Megmondtam már hogy ne kezdj ki a tekergőkkel! De Merlin szerelmére olyan idióta vagy. - zsörtőlődött a boszorkány és átdobta a fiú karját a vállán, hogy elvonszolja a gyengélkedőre.

- Ők kezdtek ki velem! - nyögte ki nagy nehezen, a saját vérébe áztatot, háztársa aki az évfolyamtarsa is volt.

- Hiába jártatom a számat, hát megint a falhoz beszélek. Nem is értem miért ellenségeskedtek, Pers... - csóválta meg a fejét csalódottan a boszorkány miközben lassan vonszolta a klubbhelység folyosójától fel a gyengélkedőre. - Mindannyian szerettek engem, meg Lilyt. Nem elég ok ez arra, hogy jóban legyetek?

A fiú nem válaszolt, így csendben és nagy nehezen vonszolták magukat a harmadikra. A tanáriból épp akkor lépett ki McGalagony professzor, szája rögvest vékony pengévé alakult.

- Potter, Black, Pedigruw és Lupin? - sorolta a tetteseket a boszorkány. Csak mintha a napi időjárást akarták volna megbeszélni. Az esett olyan átlagos volt, hogy Lilith valakit a gyengélkedőre cipel hol saját háza, hol a tekergők közül.

- Csak az első három. - válaszolt Lilith. - Remus a gyengélkedőn van már a holnap miatt.

Lilith és McGalagony mindent tudón össze mosolygott, bár az idős boszorkány kicsit halványabban mint a fiatalabbik. Perselus csak értetlenül pislogott kettejük között.

- Menjenek maguk is gyengélkedőre. Madame Pomfrey már külön ágyat tart fenn magának, Mr.Piton. - intett a professzor. - Addig elintézem azt a három tökkelütött.

Lilith prüszköléssel leplezte nevetését ami Perselus felhúzott orral fogadott. Ez sem volt az ő napja, ahhoz kétség sem fért.

🔳🔲🔳🔲🔳🔲🔳🔲🔳🔲

1973. augusztus

- Crucio! - ismételte magát a szikár alakú középkorú férfi és pálcáját az előtte heverő lányára irányította.

- Ha nem értesz a szép szóból... akkor megtanulod emígy! - acsarkodott a családfő és még egyszer harmadjára ráküldte az átkot.

A földön elterülő fiatal boszorka vonaglott a fájdalomtól, de az arcán gyöngyöző könnycseppek és verejték ellenére sem adta meg azt az örömet apjának, hogy hallja őt sikítani. Nem számított szabadulásra, mégis nem várt oldalról jött a segítség. A könyvtár ajtaja kinyílt egy idős férfi pedig tajtékzó dühhel emelte pálcáját. Már a földszintről hallotta a vonagló csattanás és talár súrolás hangját.

- Capitulatus! - rikoltotta a vén varázsló. Nem sokkal mögötte, egy fiatal nő és egy idősebb boszorkány is feltűnt. Ez utóbbinak ősz haja szigorú kontyban pihent kobakján és sietve tette meg azt a pár métert unokájáig.

- Elég volt ebből, Alexander! - mondta az idős varázsló. Apa és fia villámló tekintettel nézett egymásra. Meg se próbálták leplezni dühüket a másik felé.

- Semmi közöd hozzá, hogy hogyan nevelem a lányomat, apám! - szájalt vissza a középkorú férfi és a pálcája után sietett ami nem messze tőle hullott földre.

- Én nem vagyok az apád! - zárta le a témát az öreg és gesztikulálva emelte fenyegetőre a pálcáját. - A lányodat pedig elveszem, miután meghalok, ő örököl tőlem mindent. Ki tagadlak, nem vagy többet a fiam!