Blue Lights [L.R.H.]

- Első fejezet -

- Első fejezet -

C a m e r o n

Az üres heverőt bámultam az oldalamon feküdve, és végigsimítottam jobb kezemmel Calum helyén. Rettenetesen hiányzott már az, hogy együtt ébredjünk, de ez jó pár hete nem így van. Őt mindig szólítja a munka kora hajnal. És ő, Calum Hood, nagyon is szereti betartani az időpontokat, így még véletlenül se kelhetünk együtt.

Megdörgöltem szemeimet, miközben a hátamra fordultam, majd beletúrtam a hajamba és egy nagyot sóhajtottam. Nagyon rossz előérzetem van...

Kikeltem az ágyból, átcsoszogtam a fürdőbe, s belenéztem a tükörbe. A gömbölyű arcom nyúzott volt nagyon, a karikák a szemem alatt cseppet sem fakultak, barna íriszeim pedig szomorúan bámultak vissza rám. Lehet, hogy a gyors „cuccoljunk össze, mert jó a kémia" kapcsolat eddig tartott? Fél éve költöztem ki hozzá a kertvárosba, de a kapcsolatunk már jóval előbb kialakult.

Még szülővárosomban, Hornsbyben ismertem meg, évekkel ezelőtt. Ő akkor tizennégy, én pedig tizenkét éves voltam, így arra az időszakra nem emlékszem teljes egészében, de az tisztán megvan még, hogy már akkor is kedveltem, mert kedves volt mindenkivel. A bátyám haverja volt, Davidé, ám csak egy éven keresztül élvezhettük Calum társaságát. Amint befejezte a tizenegyedik osztályt, eltűnt mindannyiunk életéből, és a gyermeki lelkemet teljesen megbántotta, hogy egy szó nélkül elment, de aztán jó pár évvel később, mikor én az érettségi lázában égtem, előkerült, de már nem csak egy megszeppent kisfiú volt, hanem egy jóképű, helyes férfiember, aki a mélybarna szemeivel, sötétbarna, tökéletesen belőtt hajával és izmos testével szinte majdnem elvarázsolt. Ám engem ekkor annyira lefoglalt a továbbtanulás és az érettségire való felkészülés, hogy nem vettem észre, mennyire fontos lett az életemben. Hiába, hogy tartani akartam tőle a távolságot, mivel féltem, hogy újra eltűnik egy szó nélkül, ő nem hagyott elveszni minket.

Folyamatosan törődött velem, nem hagyta, hogy elkalandozzak, segített a tanulásban, néha elvitt a kedvenc kajáldámba, ahol órákig képesek voltunk beszélgetni és szórakozni. Majd, egyszer csak nem válaszolt egyetlen üzenetemre és hívásomra sem, nem találkoztam vele, és tudtam, hogy megtette megint. Elment megint egy szó nélkül, és hónapokra eltűnt.

Aztán minden megváltozott apukám halála után. Befejeztem az ápolói szakot, és fél évig csak otthon voltam, magamba roskadva, John – a kisebbik bátyám – nyakán maradva. David a munkája végett amúgy sem volt sokat otthon, anya pedig elmenekült Ausztrália másik végébe, mielőtt megfulladt volna a bánattól, s tőlem. Én ugyanis nem bírtam feldolgozni, hogy nincs többé az apukám, akit egy hirtelen rosszullét és félrekezelés miatt el kellett engednünk.

Fél év semmit tevés után kerestem munkát Sydneyben, s egy betegekkel foglalkozó otthonban kaptam is szinte azonnal, így elkezdtem lakást keresni a nagyvárosban. Annyira össze voltam törve, hogy csak ebbe tudtam kapaszkodni; egy új élet egyedül, Sydneyben.

Azonban a sors fintora volt, hogy belebotlottam Calumba, aki teljesen véletlenül pont a lakását árulta, mert akkor költözött a kertvárosba. Húsz éves voltam ekkor, így teljesen jól jött egy barát az idegen közegben, és a lakásról is hamar eldőlt, hogy tökéletes nekem. Igaz, kicsit furcsa volt újra mellette lenni, de miután sűrű bocsánatkérés közepette elmondta, hogy a nénikéje volt beteg, és miatta tűnt el, egyszerűen már nem érdekelt a múlt.

Eleinte szó sem volt barátságnál többről, egészen egy évvel ezelőttig, amikor is már nyolc hónapja laktam az albérletben. Szinte minden hétvégét együtt töltöttünk, kimondatlan randevúztunk, és egyszerűen csak élveztük egymást. Aztán az egyik ilyen vacsora után, ahogy felkísért az ajtómig, megcsókolt. Váratlanul ért, de valahol már nagyon is vágytam rá, s rá kellett jönnöm, hogy amit biztonságot kerestem addig, mindvégig ott volt mellettem. A boldogságom kulcsa Calum volt.