Gyönyör

[ TIZEDIK RÉSZ ] (+18)

Hetek teltek el, s az óta sem beszéltünk Mr. Blackkel. Köszönni se köszöntünk egymásnak, s ha meglátott, kikerült.

Meg tudtam érteni őt. Ha kitudódna az, hogy megcsókolta az egyik diákját, börtönbe is kerülhetne. Nem csak a diákja vagyok, de még kiskorú is. Viszont borzasztóan rosszul esett, hogy semmibe nézett.

Az érzéseim iránta nem csillapodtak, sőt csak nőttek. Vágytam rá még úgy is, hogy tudtam lehetetlen, hogy bármi legyen köztünk.

Nem tudtam jól érezni magam senki társaságban sem. Ez fel is tűnt Robinnak, viszont nem árultam el az okát, hogy mi történt.

- Charlotte, mi a baj? Olyan kedvetlennek tűnsz.

- Semmi, mi lenne? – kérdeztem.

- Én azt nem tudhatom, de látszik, hogy nem vagy a toppon. – jegyezte meg.

- Nyugodtan mond csak ki, hogy szarul nézek ki.

- Nem így értettem, csak olyan, mintha nem lennél kipihenve meg sosem mosolyogsz. – fogta meg arcom.

- Nem akarok róla beszélni… egyszerűen nem mondhatom el. Nem azért, mert nem bízok benned, csak nem szabad. - suttogtam.

- Nem fogok rád erőltetni semmit, ha akarod, majd elmondod, de ha tudok segíteni, tudod, hogy bármiben számíthatsz rám. – mosolyodott el.

Az összes estét sírással töltöttem. Rettegtem attól a gondolattól, hogy többet látni se akar, hogy többet hozzám sem fog szólni, csak azt fogja várni, hogy végre elballagjak.

Nem tudtam, hogyan kéne bocsánatot kérnem tőle, vagy egyáltalán bocsánatot kéne e kérnem.

Lehet, hogy én csókoltam meg őt, viszont ő viszonozta, sőt még éreztem is, hogy élvezi a helyzetet.

Végül a bocsánatkérés felé hajlottam. Muszáj megbeszélnünk, hogy mégis mi történt. Nem kerülgethessük egymást életünk végéig.

Az irodája felé vettem az irányt, ahol bekopogtam. Amint meghallottam, hogy „szabad”, beléptem.

- Jó nap… - elakadt a szava, ahogy meglátott- ot. Mit akarsz?

- Beszélnünk kéne. – szólaltam meg halkan.

- Nincs miről beszélnünk. Nem történt semmi. - bunkózott.

- Aha, szóval, ha erekciója lesz egy diákjától, akkor nem történik semmi, értem. – vettem fel én is a bunkó stílust.

- Te csókoltál meg és akartál megbolondítani. – jött közelebb.

- Maga mégis visszacsókolt.

- Egyszer megtörtént, de ennyi… elragadott a hév. – próbált védekezni.

- Minden diákjánál elragadja a hév? – kérdeztem.

- Fejezd be a szemtelenkedést. – kezdett ideges lenni.

- Azért vagyok szemtelen, mert feltettem egy jogos kérdést? A válaszaiból ítélve olyan, mintha minden diákját csókolgatná csak azért, mert elragadja a hév.

- Takarodj. – jelentette ki. Nem akartam hinni a fülemnek.

- Tessék? – kérdeztem.

- Takarodj ki az irodámból, míg szépen mondom. – fordult el tőlem.

Mindenre számítottam, csak erre nem.

Eleget tettem a nem túl kedves kérésének és elhagytam az irodáját.

A könnyeim patakokban kezdek el folyni az arcomon. Ahogy hazaértem, akkor is csak sírtam. Borzasztóan éreztem magam.

Úgy döntöttem, hogy alkoholba fojtom a bánatom. Ha iszok, akkor legalább nem fogok rá gondolni.