Megtörhetetlen | Rafe Cameron ff

-5-

Hazafelé tartottam, s már nem számított az sem, hogy telljesen egyedül vagyok. Akár Kie is elhozhatott volna, most mégis, valahogyan a magányosság jobb választásnak tűnt. Csöndben, és békésen szeltem az utakat, próbáltam kicsit megnyugodni az imént történtek után. Sikerült is volna, ha meg nem szólított volna valaki.

-Kate! -Hallottam meg magam mögül, s azzal hátra is néztem. Egy pillanatra megálltam, de amint megpillantottam a sötétszőke hajkoronát, felgyorsítva tempómat idegesen megindultam. Pár percig el is hittem, hogy Rafe ezuttal tényleg megértve a helyzetet békén hagy, viszont amint tenyere szorosan karom köré fonódott, rájöttem hogy ez szinte lehetetlen.

-Mi a faszt akarsz? -Förmedtem rá idegesen, majd amint megpillantottam hogy még mindig kezemet szorongatja, egyből elrántottam tőle azt. Mérgesen, már-már felháborodva néztem acélos tekintetébe.

-Meghallgatnál? -Kérdezte olyan nyugodtsággal, mintha nem verte volna be a képem tegnap este. Természetesen nem ez miatt haragudtam rá, legkevésbé sem.

-Nem, Rafe. Rohadtul nem akarlak meghallgatni. JJ-t miattad vitték be! -Kiabáltam rá idegesen, s már ütöttem is volna egyet mellkasába, de kezemet megállítva rászorított arra. Kicsit talán még fájt is.

-Mi a francról beszélsz? Ne idegesíts, Kate. -Rántott egyet a csuklómon, ezzel pedig közelebb kerültem hozzá. Kék szemeibe nézve nem láttam a haragon kívül semmi mást. Persze tudtam, hogy nem Rafe tette Pope ellen a feljelentést, és hogy JJ vállalta végülis magára az egészet. Mégis annyi mindent akartam ráfogni az előttem álló srácra. Tekintete az orromom pihenő kötésre, és sebtapaszra támadt, majd lágyítva szorításán inkább már csak fogta kezemet. Végig őt néztem, ahogyan vizsgálja arcomat, bámulja saját munkája eredményét. Közben pedig hiába próbáltam tartani magam, könnyeim ismét megeredtek. -Megint sírsz? Basszus, ennyit a kishúgom nem hisztizik. -Szólalt meg, mikor én már lehajtva fejemet szinte telljesen összeomlottam.

-Tűnj el, Rafe. -Motyogtam magam elé, de ekkor hirtelen megindult a fiú másik karja. Tarkómnál fogva odatolta fejemet mellkasához, kezemet pedig elengedte amint közelebb húzott magához. Rafe megölelt. Bár szokatlan, talán furcsa gesztus is volt tőle, én nem toltam el magamtól. Kezeim vastag derekára csúsztak, arcomat pedig mellkasába temetve csak sírtam, mint mindig.

Mindigis érzékeny ember voltam. Sőt, elég sok emlékem van erről. Például, egy nyáron, mikor hárman Tanneyhill-ben, Ward birtokán lógtunk, Rafe belelökött a medencébe. Lehettünk olyan tizenkét évesek, s míg ő és Sarah jól kinevettek, én nem bírtam abbahagyni a sírást. Persze soha nem szégyelltem ezt a tulajdonságot, de időnként még engem is zavart, hogy ennyi mindenen ki tudok bukni. És bár Rafe eggyáltalán nem az az érzelmes fajta, most mégis úgy érzem, visszakaptam egy pillanatra régi barátomat. Azért a bűntudat is ottvan valahol bennem, hogy azt az embert ölelgetem, ki nemrég laposra akarta verni barátaim képét. Ez számomra még mindig rejtély. Vajon mi történt vele? Miért csinál ilyeneket? Már szőke tincseim is összekuszálódtak, mialatt fejemet szorosan Rafe mellkasába fúrtam, szemeim pedig sokkal inkább voltak vörösek mint kékek. Ennek ellenére mégis felemeltem tekintetem, odébbhúzódva ezzel Rafe-től, s rápillantottam. Ugyan az az érzelemmentes, semmitmondó tekintet, mint mindig.

-Gyerekes vagy, Kate. -Húzta el szája szélét, bár alig volt az mondható mosolynak. -Te semmitsem változtál. -Ezzel pedig végleg elengedett, majd faképnél hagyott.

Szavai ezuttal eggyáltalán nem estek rosszul, csak némán álltam, emésztgetve őket. Nem tudtam hova tenni az egész jelenetet, ami az imént lejátszódott. Jól esett, már szükségem volt erre. De pont Rafe lenne az, akitől ezt megkapom? Mikor Kie, vagy Sarah ölel, az olyan más. Ők eggyüttérzően, sajnálattal tele szorosan átkarolnak, tudtomra adják, hogy számíthatok rájuk. Rafe-ben semmi sajnálatot sem véltem felfedezni. Eggyüttérzést meg pláne nem. Igaz, nem állt szándékában megütni, de ha igazán zavarta volna őt, bocsánatot kért volna. Mikor magához tolt, nem éreztem azt az erőszakos, drogfüggő idiótát, ki lett belőle a pár év alatt. Csak Rafe volt. Összeszedve magamat már másodszorra nekilódultam, szerettem volna minél hamarabb hazaérni. Szerencsémre már nem jártam olyan messze. Bár, eggyáltalán nem értettem, Rafe honnan tudta, hogy itt talál majd. Lehet, hogy csak éppen erre járt. Valamit az elején még akart is mondani, viszont én hülye végig sem hallgattam. Talán még érdekesebb is lehetett volna ez az egész.

Fáradtan estem haza, majd ismét lepakoltam minden cuccomat. Már kűzdöttem volna le cipőmet is, de ekkor a telefonom felvillant. Sarah üzenetet küldött.-Olvastam le a képrenyőről, majd megnyitottam a chat-et. Mindössze annyi állt benne, hogy azonnal induljak el Tanneyhill-be, különben ő maga jön el értem, és rángat el. Hirtelen nem értettem, mégis mi szükség van erre a harcias modorra, de amúgy már itt volt az ideje, hogy vele is töltsek egy kis időt. Így indultam is kifele, annak ellenére hogy nem régiben érkeztem meg. Még az ajtóból elköszöntem anyámtól, mondván hogy "majd jövök, nem leszek sokáig", s el is húztam. Bár Outer Banks-ben nem voltak akkora távolságok, azért mégis kicsit messzebb volt az a hatalmas ház, attól ahol én lakom. Ennyi erővel akár már szólhattam volna Rafe-nek is, hogy vigyen haza magával. (Persze ezt még én sem gondoltam komolyan.)

____________

Bekopogtam a Cameron rezidencia ajtaján, egy szőke nő nyitott ajtót nekem. Látszólag nem volt olyan idős, arca inkább barátságtalan volt mintsem vén.

-Sarah itthon van? -Kérdeztem kicsit bizonytalanul, mire ő biccentett, hogy az emeleten találom.

Beslisszoltam mellette az ajtón, s felballagtam az emeletre. Közben persze végig úgy bámészkodtam, mintha nem töltöttem volna gyerekkorom háromnegyedét ebben a házban. Kíváncsi voltam, mennyi minden változott. Sarah szobája szerencsémre még mindig ugyanott volt, de előtte valaki megállított.

-Bocs, te ki is vagy? -Nézett fel rám egy barna hajú lány. Lehetett olyan tizenhárom éves, és csak pár hosszas másodperc után esett le, ki is ő. Wheezie még csak pár hónapos volt, mikor elköltöztünk. Így nem csoda, hogy nem ismertem fel. Nagyon megnőtt.

-Kate.. -Válaszoltam volna az előttem állónak, de ekkor Sarah kikkukantva szobájából félbeszakított.

-Wheez, hagyd már békén őt! -Nevetett, majd intett, hogy induljak meg a szobájába. Én kikerültem Wheezie-t, ő meg csak értetlenül állt ránk meredve.