Felejtsük el.... [SzJG f.f.]

Február 26 Hétfő

Ma is gyászos hangulatban rakott ki anyu a sulinál, mint egy hete minden nap. Amióta Cortez és Viki együtt jönnek és mennek az iskolából. Amióta megtudtam, hogy Cortez...

-Ne felejts el pakolni, amint hazaérsz, mert visszaköltözünk Budapestre! - köszönt el anyu.

-Tényleg?- kérdeztem közönyös hangon. Már az álmok is kifakultak, eltűntek. Nem maradt miért boldognak lennem. Miért megyünk vissza? Valami változni fog?

-Igen. Szóval pakold össze a cuccaidat, mert hamarosan költözünk!

Nem akartam. Mostanra barátkoztam meg a történtekkel, eddig hazavágytam a régi házunkba. A szobámba, ahol kiposztereztem a falakat. A szobámba, ahol oly sokszor álomba zokogtam magam. Ahol Virággal annyiszor filmeztünk és beszéltük ki a fiúkat. Ahol Cortezt korrepetáltam.

Cortez... még mindig szeretem. Most, hogy Amerikába utazik, rájöttem, sosem fogom tudni nem szeretni. Hiába nem tudunk együtt boldogok lenni, még mindig az ő örömét tartom szem előtt. Ha Vikivel jól érzi magát, legyen vele. Csakhogy nem boldog.

Anya hangja riasztott fel a gondolataimból.

-Megjöttünk! Nem mész?

Kiszálltam a kocsiból, és
megláttam Cortezéket, Vikikével együtt. Esküszöm, hogy mégegy ilyen nagy ri... nocészoszt nem hordott a hátán a föld. Cortez a lány derekán tartotta a kezét, aki átölelte a vállát. Tökéletes párnak néztek ki, kár, hogy Cortez nem volt boldog.

Tekintetem a padlóra szegezve sétáltam át a reggel még ürességtől kongó aulán. Máday a gondolataiba merülve nézett a plafonra, ám amikor elmentem mellette, rámköszönt. Eddigi két és fél évem alatt ezt egyszer sem tette meg, rendesen rámijesztett.

- Jó reggelt, Rentai.

- Jó reggelt, tanárnő. - bátortalan hangom feltűnt neki.

- Bármennyire is úgy tűnik, nem eszek gimnazistákat - sóhajtott. Egy fáradt ember sóhaja volt, aki már belefáradt a sok körülötte zajló eseménybe és az irányításra tett próbálkozásokba. - Csak próbálom nevelni az ifjúságot, ne ott kössenek ki, mint én. Megkeseredve, elfáradva, többiek utálatának tárgyaként.

- Nem mindenki utálja - próbáltam őszintén mondani és... felvidítani? Megnyugtatni?

- Tényleg? Itt van ez a nagy iskola, csak egy diákot mondjon.

Nem tudtam, Máday keserű, ám boldog mosollyal nézett rám.

- Tudom, hogy nem szeretnek a diákok. De nem bánom. Ha az ember utálatban él, megtanul táplálkozni belőle, várat épít és fegyvert is kovácsol.

- És megéri? Megéri az utálat, hogy ne legyünk olyanok, mint maga? Megéri mindazt, amit kap, hogy másoknak nem jut abból, ami magának? - suttogtam csak, de a néma aulában hangos volt.

- Nem teljesen. De erről maga is tudna beszélni, nem? Hogy mi mennyit ér meg... mindenkinek más. Mennyit áldozna fel, hogy valaki, számára fontos ember boldog legyen?

- Mindent. Szinte mindent.

Máday meglepett. Ki gondolná a suli diktátoráról, hogy jót akar? Senki. És mégis.. mennyi mindent nem tudunk róla, mennyi mindent kell elviselnie...

A teremben Dorgony várt, szokásához híven a padon ülve. A torkomban gombóc keletkezett, féltem attól, amit mondanom kellett.

- Hogy vagy? - kérdeztem halkan.

- Jól. Jól leszek.

Erre nem tudtam mit mondani. Leültem mellé, átkaroltam, mire ömleni kezdtek belőle a szavak.