Megtörhetetlen | Rafe Cameron ff

-10-

A fekete terepjáró lassan leparkolt házunk udvara előtt. Foggalmam sem volt hány óra van, vagy hogy mégis mennyi időt töltöttem Rafe-vel. A fű hatása mintha kezdett volna enyhülni már. Másodszorra sem volt annyi eszem, hogy elutasítsam, vagy szimplán otthagyjam őt, így többé már nem láttam értelmét ezen rágódni. Hivatalosan is elkönyveltem magam a világ leghazugabb emberének, legrosszabb barátjának. És hogy ezek után hogyan nézek barátaim szemébe, az már megint egy telljesen más kérdés. Szégyelltem magam, viszont nem csak azért, mert borzalmas ember vagyok. Naív, valamint idióta, és könnyen kihasználható is voltam, amiért hagytam hogy Rafe ismét elvegye tőlem amit akar. Rá sem mertem nézni, csak megszorítottam az autó kilincsét, majd nagy levegőt vettem. Végül nem nyitottam ki az ajtót, mivel annyi kérdés motoszkállt a fejemben. Mintha beragadtam volna, lefagytam.

-Rafe? -Szólítottam meg a mellettem ülőt, kire már egy ideje nem volt merszem ránézni. Egy halk hümmögést követően meghallottam az öngyújtó kattanását is, mire ismét kifújtam egy kisebb adag levegőt. -A véleményem azóta sem változott rólad. -Utaltam ezzel arra, amit még tegnap éjjel mondtam neki. -Bántottad a barátaimat, bántottál engem, kétszer is. -Kezdtem bele halkan, mire ő félbeszakított.

-Kárpótoltalak érte. Kétszer is. -Szinte hallottam hangján, ahogyan elmosolyodik, és bár ez amolyan gonosz, diadalittas mosolynak hangzott, eggyáltalán nem az volt, mikor hátrapillantottam. Gyorsan visszafordítottam fejemet, még mielőtt telljesen zavarba ejtett volna előbbi pár mondata.

-Mindegy. -Feleltem neki határozottan, összeszedve minden bátorságomat, s gondolatomat. -Csak hagyd békén őket, és engem is, ha lehet. -Ugyan még magam sem értettem, miért mondom ezeket, de megkönnyebülés helyett továbbra is csak feszengtem. Valami a mellkasomat nyomta, úgy éreztem lassan felrobbanok. Velem ellentétben viszont a mögöttem ülő csak némán fújta maga elé a füstöt, mint mindig, még egy apró jelét sem éreztem annak, hogy zavarná a dolog.

-Jólvan. -nevette el magát végül. -Elkerülöm a barátaidat, de cserébe ne csinálj úgy, mintha képes lennél magadat távoltartani tőlem. -Ezek után már egy szót sem szóltam. Arcom telljes egészében vörös színekbem pompázott, bár a dolog, amint Rafe mondott az imént, azért mégis elég szomorú volt. Kinyitottam az ajtót, s olyan erővel csaptam azt be, jó hogy le nem szakadt.

Szívem egyre gyorsabban kezdett verni, már a sírás is kerülgetett. Rafe gyorsan elhúzott, viszont amint betettem lábam a lakásba, még akkor sem akartam kiegedni a sok bánatot, mi lelkemet nyomta. Egy részem örült, hogy Rafe nem vágta a képemhez egyből mindazt, amit az ember kinézett volna belőle alapjába véve. Másrészt viszont csak átkozni tudtam magamat, amiért még igazat is adtam neki. A második alkalom után szinte visszafordíthatatlannak láttam az egészet, hiszen jól mondta. Tényleg nem tudnám már elkerülni őt. Gondolatmenetemből csak az szakított ki, hogy anyám nevemet szólította.

-Kate? Gyere ide, kérlek! -Hallottam a szokásos helyről, majd ledobva táskámat beszaladtam szobájába. Először azthittem, már történt vele valami, de aztán beérve megnyugtatott a látvány, miszerint anyám ismét a tv-t bámulta, egy yoghurt társaságában.

-Igen? -Megálltam az ajtóban, tekintetem a doboz yoghurt-ra vándorolt. -Az lehet, hogy lejárt. -Mutattam az ételre, kivéve azt kezéből. Pár morcos pillantást küldött felém, de én csak lágyan elmosolyodtam.

-Látom megtalált téged a barátod. -Mondta, én pedig értetlenül meredtem rá. Beletellt pár másodpercbe, mire leesett hogy ő jelenleg Rafe-re gondol.

-Rafe nem a barátom. Csak hazahozott. -Feleltem kissé vörösen, a kezemben lévő dobozzal babrálva.

-Rafe Cameron? -Kérdezett vissza meglepetten. -Nem, én egy másik szőke srácra gondoltam! Az imént itt járt, téged keresett. Lelkemre kötötte, hogy szóljak neked, amint hazaérsz. -Villámcsapásként ütött belém a felismerés, amint realizálltam, hogy anyám JJ-re gondol. Öteletem sem volt, mégis mit kereshetett itt, de sejtettem, hogy valami iszonyúan fontos dologról lehetett szó, ha személyesen felkeresett.

Már köszöntem is el anyámtól, majd ismét felkapva táskámat rohantam ki a lakásból. Útközben pötyögtem is be JJ számát, hiszen foggalmam sem volt merre kéne keressem. Harmadik próbálkozásra felvette, de csak annyit mondott, hogy találkozzunk a kikötőben. Én jó barát módjára kisétáltam a megbeszélt helyszínre, s pár perc múlva megpillantottam a szőkeséget. A stég szélén ült, lábát vízbe lógatva. Közeledni kezdtem felé, de mikor a fa reccsent lábam alatt, ő szinte egyből hátrafordult. Mindketten elmosolyodtunk, bár láttam rajta, hogy valami bántja. Leültem mellé, levéve cipőmet s zoknimat, a hideg vízbe lógatva lábamat. Átkaroltam a mellettem ülőt, mire ő halkan felsóhajtott.

-Mi a helyzet? -Törtem meg a csendet. Felnéztem az égre, és már bőven világos volt. Rajtunk kívül mégsem tartózkodott ott egy árva lélek sem.

-Hatalmas baromságot csináltam. -Szólalt meg JJ, ezzel visszarántva engem a valóságba. -Csak nem tudom.. Kate, nem tudom, hogyan fizethetném vissza azt a sok pénzt apámnak. -Fejét szorosan a víznek szegezte, viszont visszatükröződve is láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog. Hogy ekkora pöcs az apja, az egész, nagyon megviselte őt.

-Mesélj. -Feleltem neki együttérzően, majd pár sokatmondó pillantást követően belekezdett mondandójába. Elmesélte, hogy Barry, aki feltehetőleg Rafe dílere is, megtámadta őket telljesen random. Végül aztán elgyepálták, és így jutott JJ pénzhez, magyarán kirabolta a srácot. Bár nem voltam ott, én sem tartottam volna a dolgot jó ötletnek, viszont nem akartam mégjobban letörni JJ-t, így csak figyelmesen végighallgattam. Megértően átöleltem, próbáltam neki segíteni, tanácsokat adni, mint mindig.

-JJ, ha akarod, kölcsönadhatok. -Mondtam végül, de ő egyből megrázta fejét, jelezve, hogy eggyáltalán nem szeretné.

-Már minden megvan. Nyugi, Kate! Jó lesz így. -Felelte nekem, bár kicsit bizonytalanul. Mindketten tudtuk, hogy egy dílert kirabolni nem a legjobb ötlet. JJ mégis megtette, visszafordítani a dolgot pedig már nem lehetett. Fejét vállamra rakta, én az enyémet meg az ő fejére. Kicsit így maradtunk, élveztük a csöndet, mikor aztán ismét megszólalt. -Tudod, aznap este, mikor megcsókoltál.. -Kezdett bele halkan, s amint megtudtam miről is van szó, kicsit összerezzentem. Nem akartam hallani többet a dologról, így gyorsan témát is váltottam.

-Tudom, hiba volt. És ne haragudj miatta. -Ezzel pedig lezártnak tekintettem a témát, viszont JJ felemelve fejét mélyen szemeimbe nézett. Ő sokkal életteltelibb, sokkal érezelemtelljesebb volt mint Rafe, minden értelemben. Ahogyan világoskék szemei engem vizslattak, olyan más volt, mint mikor Rafe komor tekintete fürkészi arcomat.

-Nem! Én.. Nem ezt próbálom mondani. Nagyon is tetszett, csak akkor hirtelen, nem tudtam mit reagáljak. -Vallotta be végül.

Ezek után még egy percet sem hagyott nekem, hogy választ adjak, egyszerűen csak ajkait félénken enyéimnek nyomta. Megijedtem, telljes sokkban álltam pár másodpercig, de aztán valamilyen ősi ösztönnél fogva visszacsókoltam őt. Nem tartott a kontaktus köztünk sokáig, hamar elválltunk. JJ és Rafe két telljesen különböző ember voltak. Míg Rafe erőszakosan tette amit jónak látott, addig JJ alig merte kezeit a derekamra csúsztatni közben. Talán félt, hogy elutasító leszek, vagy hogy valamit rosszul csinál a végén. Mindezek ellenére tökéletesnek éreztem, csak éppenhogy nem ő volt az, kinek a csókja iránt én annyira sóvárogtam már egy ideje. Borzasztóan szégyelltem is magam miatta, hiszen JJ aranyos srác.. De valahogyan nem ő volt az.

-JJ.. -Kezdtem bele halkan, mire ő ijedtében odébbcsúszott, elengedve ezzel derekamat. -Én.. Nagyon sajnálom.. -Böktem ki végül. Pár percbe tellett neki, mire szája szélét elhúzva egy mosolyra erőltette magát. Láttam rajta, mennyire bántotta a dolog, csakúgy mint engem aznap este. Összezavartam őt, ezzel tisztában voltam. Viszont magyarázkodásra már nem hagyott nekem időt, csak egy gyors köszönés után faképnél hagyott.