Korkülönbség

43 fejezet

  *Britani szemszögéből*

Ma reggel végre haza engednek a kórházból. El azt mondta hogy még egy párszor el kell járnom hozzá de a kezelésem a vége felé közeledik. Szebasztian visz ma haza. Anyuéknak estig dolgozniuk kell ma így otthon marad velem amíg haza nem jönnek.
Épp a bőröndömet pakolom amikor kopognak.
-Jó reggelt Britani!- lép be a kezelő orvosom.- Csak a leleteit hoztam! Nem találtunk semmi maradandó kárt a szervezetében. Ugyan olyan egészségesen élhet tovább mint az eset előtt!
-Köszönöm doktor úr!-veszem ki a papírokat a kezéből.
-Igazán nincs mit! További jó egészséget! Viszontlátásra Britani!
-Viszontlatasra doktor úr!

Fél órával később:

-Mindened megvan?-kérdezi Szebasztian.
-Igen minden megvan!
-Akkor menjünk végre haza! - kapja fel a csomagjaimat a földről és már indul is a lift felé.

Úton haza felé érdekes érzés kap el. Valami féle hiány. És amikor Szebasztian kezére nézek ami a kormányon pihen rájövök mi hiányzik. Utoljára mikor Szebasztian kocsijában ültem úgy vezettet hogy egyik kezével a combomat fogta. De már nem érint meg. És lehet hogy már többé nem is fog. Hianyozhatok neki!? Vagy van már valakije!? Érez irántam egyáltalán bármit is!? Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben még akkor is mikor megállunk a házunk előtt.
Furcsa érzés itt lenni most. Jó is mert hát ez az otthonom. De rossz is mert nem gondoltam volna hogy még valaha haza kell jönnöm ide.

Szebasztian beviszi a csomagokat én pedig besétálok a szobámba. Anyuék mindent vissza pakoltak. Vissza kerültek a képek és eltűntek a búcsúleveleim is. Csak állok a szobám közepén és az ágyamat bámulom. Friss ágynemű van rajta. Valószínűleg rá fojt a nyálam a sok gyogyszertol. Csak állok ott és gondolkodom. Amikor két kar fonódik a derekam köré. Össze rezzenek.

-Shh!-suttog a fülembe Szebasztian.- Nem akarsz egy kicsit lepihenni?
-De! De nem ebbe a szobában! Menjünk ki a nappaliba!
Kint kinyitjuk a heverőt rádobunk pár takarót. Én bekapcsolom a tvt. Szebasztian már elfekudt. Egyszer csak kitárja karjait mint régen hogy bújjak oda hozzá. Egy darabig tanakodom majd oda fekszem. Befészkelem magam védelmet nyújtó karjai közzé. Mellkasára hajtom a fejem. Hallgatom a szívverését.
Majd muszáj megszólalnom.
-Olyan fura ez így!
-Nekem is picúr nekem is!-kezdi el simogatni a hátamat.
-Szebasztian!-simitok végig kis vártatva az oldalán.
-Igen!?
-Érzel még irántam valamit?-teszem fel a legfontosabb kérdést.
Szebasztian felül ezzel együtt engem is felültett. Magával szembe fordít, arcomat két keze közé fogja.
-Britani az életemnél is fontosabb vagy számomra! Soha nem akartalak elveszíteni és mégis majdnem sikerült! Aznap mikor rád találtam már félig halottan megszűntem létezni. És amikor a kórházban fogtam a kezed te pedig felébredtél ismét láttam értelmét ennek a nyomorult életnek. Annyira sajnálom hogy ekkora szart csináltam neked akkor. Annyira de annyira szeretlek! Ne tedd ezt velem soha többé! Mostmár itt vagyok! És soha de soha többet nem megyek mellőled sehova! Értve vagyok! Nem szabadulsz meg tőlem!

Mostmár mind a ketten sírunk. Amikor mégegyszer végig pörgettem a fejemben azt amit Szebasztian mondott egy mondaton megakadok . ,,Aznap mikor rád találtam..."

-Te találtál meg?-szipogom.
-Igen!-suti le a tekintetét.
-Édes istenem! Úgy sajnálom! Nem kellett volna ezt látnod! - fogom két kezem közé arcát. - Annyira de annyira sajnálom!
-Ne kérj bocsánatot! Csupán egyet kérek tőled amint készen állsz rá mond el nekem hogy miért tetted ezt magaddal! Ennyit kérek! Akár mikor készen állsz akár az éjszaka közepén akkor mond el! Megegyeztünk?
-Meg!

És most jött el a pillanat sok-sok idő után újra az ajkamat az ajkához érintem. Ő ennek hatására felnyög és az ölébe húzz hogy lovagló ülésben uljek rajta. Egy pillanatnyi szünetet tartunk csak amíg annyit mond.
-Annyira hiányoztál!
És ezután hosszú hosszú ideig csak csókolózunk.