A rózsaszín felhőn túl

1.fejezet

2022. szeptember eleje.

A hatalmas, ovális tükör előtt állva nem tudtam eldönteni, hogy az idegeskedés, a félelem, vagy a boldogság az, amiben úszom. A terem világos volt hála a négyzetalakú ablakoknak és a meleg, felhőtlen nyári napoknak. A tömegközlekedés zajai kis mértékben értek el, míg a szalon hangulatkeltő zenéje töltötte be a teret. Idegesítő és álmosító dallam szólt, amit reflexből kikapcsoltam volna, ha lett volna rá lehetőségem. De mivel nem volt, kénytelen voltam vele megbarátkozni. Holott ha valamikor, akkor most igazán ölni tudtam volna a vezeték nélküli fülhallgatómért.

De sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy kizárva a külvilágot elmerüljek a zene világában és végighallgassam azt a több, mint száz dalt, amit a telefonomra letöltöttem.

A fülke előtt hosszú, kávébarna kanapé helyezkedett el, előtte pedig egy asztal, amin a sütemények és a pezsgős poharak sorakoztak. Némelyik még tele volt, míg üresek is akadtak.

Nem is értettem, hogy megy le egy falat is a torkukon, holott én már két hete képtelen vagyok a normális étkezésre. Nem volt szándékomban fogyókúrázni, de a stressz és az állandó rohangálás, szervezés és az „ide megyek, oda megyek" teljesen kikészítettek. Gyakran elaludtam az asztalnál a vacsora mellett, amit persze reggel már nem kívántam. Napi egyszer, ha ettem, de azok is csak falatkák voltak. Nem volt csoda, hogy vészesen fogyni kezdtem. Legalábbis anyám szerint, aki állandóan azzal nyaggat, hogy átjön és főz nekem valami hazait, hátha akkor húst is növesztek a csontjaimra.

Lesimítottam a fehér, pánt nélküli ruhámat és egy utolsó pillantást vetettem magamra. A ruha szoknya része izlésesen terült szét a hasamtól, de mivel nem akartam abroncsot, így közelebb maradt a testemhez. A dekoltázs egyenes vonalú volt, mert a természet nem áldott meg nagy idomokkal, így amikor felpróbáltam egy szív-dekoltázsú ruhát, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Azon nyomban kizártam, mint lehetőséget.

Egyszerű ruhám volt, semmi kő vagy csillám. Viszont a ruha szabadon hagyta a hátamat egészen a derekamig. A fátyolt feltéve elképzeltem, hogy hogyan lesz megcsinálva a hajam és elégedett voltam az eredménnyel. Már csak a kint ülő öt főt kellett erről meggyőznöm.

Mély levegőt véve mosollyal az arcomon húztam el a függönyt és léptem elő. A kanapén öt szempár meredt rám és majdnem mindegyik arcán ott volt a mosoly.

-Ez igen!- szólalt meg először Mackenzie, aki amelett, hogy a legjobb barátnőm, a tanúm is lesz nem egészen kettő nap múlva.

Azon a szombati napon lesz az a nap, amiről kislányként is rengeteget álmodoztam. Az esküvőm azzal az emberrel, aki boldoggá tesz engem. Aki valamilyen fatális tévedésből eldöntötte, hogy velem, ismétlem VELEM akarja leélni az életét. Mi ez, ha nem csoda?

-Minden a helyén van, szólj ha mehetünk! - Sadie nem hazudtolta meg magát. A pezsgőjét már rég lehúzta és alig várta, hogy mehessen innen. Mióta a vőlegénye faképnél hagyta az oltárnál, azóta két dolog változott az életében. Egy, hogy az egyéjszakás kalandoknak él és kettő, mindenre allergiás, ami kapcsolatba hozható egy lagzival. Csipogott a telefonja és már annak szentelte minden figyelmét. Ha valaki olyan lányt keres, aki nem ajnározza túl a másikat és él-hal a teljesen random és logikátlan döntésekért, megtalálta azt a személy az unokatesóm személyében. Élj a mának, a holnap várhat, ez a mottója, legalább is ezt mondja. De én tudom, hogy baj van és egyre mélyebbre süllyed, de nem akar segítséget. Már az is nagy szó tőle, hogy egyáltalán eljött ide. Nem tudom, hogy az irántam érzett szeretete, az ingyen pezsgő vagy az unalom hozta ide, de nekem mindegy. Az számít, hogy itt van.