Csakazértis szerelem

1. Fejezet

November 18.

Reggel az ébresztő kinyomása után képes lettem volna visszaaludni. Odakint esett az eső, borult volt az idő, tehát semmi kedvem nem volt felkelni. De végül megerőltettem magam és kimásztam az ágyból. A fürdőszobában odaálltam a tükör elé, és beletúrtam a hátam közepéig érő világosbarna hajamba. Kis gondolkodás után végül csak kifésültem, így lágy hullámokban omlott a vállamra. Felvettem az előző este kikészített ruhámat, ami semmi extra, csak egy egyszerű oldalt csíkos, fekete cicanadrág és egy piros hosszúujjú felső. Nem öltözködöm kirívóan, általában a kényelmes ruhákat választom a divatosak helyett. Nem látom értelmét, hogy kirittyentsem magam minden nap. Nem is sminkelem magam, még a másoknak szinte természetes szempillaspirált sem használom. Persze azért ünnepségekre vagy szereplésekre felteszek egy halvány sminket, de akkor sem esek túlzásba.

Na, akkor kezdődjön egy újabb nap - gondoltam. Egy újabb nap, amikor színészkednem kell. Egy újabb nap, amikor el kell játszanom, hogy nem tekintek Milánra többként, mint a legjobb barátom. Egy újabb nap, amikor el kell üldöznöm a fejemből az úgy megcsókolnám és a te jó ég de szexi féle gondolatokat. Nem is tudom mit éreznék, ha egyszer meglátnám egy másik lánnyal. Bár, ez engem ugye nem kéne, hogy érdekeljen. Miért is érdekelne? Ő csak barátként néz rám. Legjobb barátként, ahogy nekem is néznem kéne rá. De nekem ez nem megy többé. Ment egyáltalán valaha? De főleg nem megy, egy hónapja már nem, amióta a nővére ráébresztett, hogy mit is érzek valójában Milán iránt.

Kimentem a konyhába, és megettem reggelire egy fél kakaós csigát,a másik felét pedig beraktam a táskámba. Leakasztottam a fogasról a farmerdzsekimet, ami szinte a védjegyemmé vált mostanra. Novemberhez képest elég jó idő volt, nem volt hidegebb 16 foknál, így eszembe sem jutott rendes kabátot húzni. Megkerestem az esernyőmet, elköszöntem anyától, majd kiléptem az ajtón, és elindultam a suliba. Útközben persze sikerült belelépnem a sárba, így a cipőm oldala fehérből szépen barna színűre váltott. A suliba érve felmentem az emeletre, és bementem a lépcsővel szemben lévő termünkbe. Odabent csak néhányan ültek, mert miért is lenne itt mindenki fél nyolckor, így egy jó reggelt-köszönés kíséretében a helyemre mentem, a fal felőli padsor harmadik padjához.
Nem vagyunk sokan, mindössze 16 fős az osztályunk. A fal felőli padsor első padjában ülő lányok, Bogi és Kíra tipikusan a tanárok kedvenc diákjai, színötös tanulók , és amennyire szeretik őket a tanárok, a diákok pont annyira utálják őket. Előttem foglal helyet az osztály cuki szerelmes párja (és ez nem irónia, mivel tényleg nagyon aranyosak együtt), Martin és Bianka. Ők már kilencedik előtt is ismerték egymást, és a gólyatáborban valahogy össze is jöttek, és azóta is együtt vannak. A harmadik padban ülök én Milánnal. Leghátul pedig a két,, bad boy", Dávid és Rajmund, akit valamilyen érthetetlen okból kifolyólag úgy hívnak, hogy Raja. Ők Milán haverjai, és amúgy egész jó fejek, még velem is. A másik oszlop első padjában ül Janka és Vera, akik egyszerűen csak oda kényszerültek, mivel első nap rögtön sikerült elkésniük, így nem maradt máshol hely. Kedves lányok, tavaly barátkoztam velük egy ideig, de nem éreztem magam közéjük valónak. Mögöttük ül szintén két lány, Anita és Petra, akik amúgy ikrek. Ők azok a tipikus minden srác álma- lányok, hosszú vörös hajjal, ragyogó zöld szemekkel és tökéletesen sportos alakkal. Ennek ellenére nem használják ki az adottságaikat, nem teszik magukat, kedvesek és aranyosak mindenkivel. A harmadik padban ül két srác, Dominik és Balázs, akik amúgy egész normálisak, jó tanulók, de alig beszélgetnek valakivel az osztályból. Hátul pedig az osztályunk két ribanca, Zsófi és Odett. Ők az ikrekkel ellentétben nagyon is kihasználják (szerintük) tökéletes kinézetüket, a fiúk körülugrálják őket, a lányok pedig egy rakás semminek érzik magukat mellettük. Szóval ezek lennénk mi, a 10.c osztály.

Szóval leültem a helyemre, és nekiálltam megpucolni a cipőmet. Miután ezzel végeztem, kihalásztam a táskámból a pénztárcámat, és elindultam a büfébe. Ahogy kinyitottam az ajtót, belebotlottam Milánba. A vállig érő sötétbarna haja ma is tökéletesen be volt fésülve (soha nem értettem, hogy mégis hogy állhat jobban a haja, mint nekem), csokibarna szemei ma is ugyanolyan fényesen csillogtak, mint minden nap, és persze a mosolya is ugyanolyan édes volt, mint mindig.
-Szia Dorci! - mosolygott rám vidáman, majd szorosan magához ölelt. Külső szemlélőknek úgy tűnhet, hogy egy pár vagyunk (ó bárcsak), de mi szinte a barátságunk elejétől fogva öleléssel köszönünk, illetve köszönünk el.
-Szia - motyogtam a vállába fúrva az arcom, miközben átöleltem a vállát. Az a jó, hogy csak egy pár centivel magasabb nálam, így nem kell felnéznem rá, és ettől valahogy jobban egyenrangú félnek érzem magam mellette. - Elkísérsz a büfébe? - kérdeztem tőle.
-Persze, menjünk- mondta, így hát elindultunk a földszintre. A büfé a lépcső mellett helyezkedik el,és általában minden szünetben borzasztó hosszú sor áll előtte, így jobban szeretek inkább még reggel menni, mivel ilyenkor még nemhogy nincsenek sokan, de még minden friss és puha, és persze mindenből van.
-Jó reggelt kívánok! Egy sajtos perecet és egy paprikás chipset szeretnék - mondtam a büfés néninek. Miután fizettem, Milán is vett magának egy pogit, majd elindultunk vissza a terembe.
-Jól aludtál? - kérdezte, mire egy kicsit meglepődtem, mivel nem szokott ilyeneket kérdezni, mindig csak megy a hülyülés, nem szoktunk ilyen udvarias kérdéseket feltenni egymásnak.
- Öö.. Persze, köszi - válaszoltam - És te?
-Én is, ráadásul nagyon szépet álmodtam - mondta.
- És mi volt az a nagyon szép? - kérdeztem, mivel most már érdekelt, hogy mire megy ki a játék.
- Veled álmodtam - kezdte, mire egy pillanatra nem kaptam levegőt - És nem is akárhogy voltál benn az álmomban. Képzeld, megcsókoltalak, aztán összejöttünk. A többit szerintem inkább nem akarod tudni, de lehet, hogy kitalálod - mesélte vigyorogva, mire tágra nyitott szemekkel néztem rá. Ez most komoly?? Nem elég, hogy álmában megcsókolt , összejöttünk, de még valószínűleg le is feküdtünk egymással? És ezt így lazán elmesélte? Biztos hülyül. Mint mindig. Ez nekem olyan volt, mintha elmeséltem volna neki a képzelgéseimet, hogy mire gondolok, mit szeretnék művelni vele, amikor átjön hozzám, vagy én megyek hozzá.
-Öhm.. Erre inkább nem mondok semmit - néztem rá kínosan elnevetve magam.
-Nem is kell - mosolygott rám, majd átkarolta a vállam és egy puszit nyomott a fejemre - És tudod mit? Inkább felejtsük el. Poén volt.
Gondoltam.
-Okés, ebben egyetértek - válaszoltam, holott pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni elfelejteni.

*******
Folytatás következik...