Ő csak egy barát (Meklod ff.)

Szétestem

2022/05/04

Karikás és könnyes szemmel bámultam a telefonom kijelzőjét, de nem akart semmi újat mutatni. Ugyanazok az üzenetek válasz nélkül, csak időnként lejjebb csúszott a kis profil, ami az olvasottságot jelezte. Meguntam, már megint semmi válasz, csak az átkozott láttamozás. Meg persze az állandóan virító zöld pötty a képe mellett. Nagy nehezen rászántam magam és ráböktem a hangfelvételre.

- Hová tűntél? Nem válaszolsz az üzeneteimre... Miért nem írsz? - tettem fel a bennem kavargó kérdéseket, majd elküldtem.

Hosszú percek teltek el, de a hajnali órában sem történtek másképp a dolgok. Ezért ismét a kis ikonra nyomtam.

- Megdugsz, aztán nem keresel soha többet? Gyerekes, amit csinálsz... - mondtam, majd az ágyamra dobtam a telefont.

Változtattam a helyzetemen, így most már összefont lábakkal bámultam tovább a sötét képernyőt, és reménykedtem abban, hogy egyszer csak felvillan, azzal a várva-várt üzenettel. De semmi.

Amikor már kezdett zavaróvá válni inkább felálltam és az ablakhoz sétáltam. Visszaemlékeztem arra, amikor Matyival, egy évvel ezelőtt megismertük egymást. Rengeteget nevettünk, hiszen mindig összevesztünk azon, hogy ki alszik a kanapén, majd a végén mind ketten az ágyban kötöttünk ki, és ölelkezve aludtunk el. Boldogok voltunk együtt... ott voltunk egymásnak... és most...

Hiába nézek, körül csak az jut eszembe, hogy mi mindent sikerült elcsesznem az életben.

- Gratulálok Zoé, nagyon ügyes vagy! - szidtam magamat, csendben.

Tekintve, hogy a környezetem bambulása nem vált be inkább az ablaküvegen át kezdtem szemlélni a tájat. A nap már felkelő félben volt, de a csillagok még halványan világítottak. Elvesztem a hajnalodó utcában, és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy két kéz nehezedik a derekamra.

- Miért nem alszol? - tudakolta a fülembe súgva.

Nem válaszoltam, csak megfordultam és így egyből összerakta a képet. Csak elég volt ránézni a könnyes szemeimre és minden egyértelművé vált.

- Semmi baj, itt vagyok - mondta, miközben a karjaiba zárt.

- Olyan hülye voltam...

- Nem, te csak a szerelemre vágytál.

- Matyi, én... én... - kezdtem bele, de mutatóujjával csendre intett.

- Ne mondj semmit! Feküdjünk le, már napok óta nem aludtál szerintem.

És ezt követően az ölébe vett és lefektetett az ágyba, mellém bújt és a fülembe súgta.

- Megtanítalak élni!

Kirázott a hideg, amikor felébredtem. Egyedül, összekuporogva feküdtem az ágyon. A telefonom kijelzője 8:42-őt mutatott, tehát körülbelül 4-5 órát aludhattam. De az óra mellett egy üzenet is állt: Mondj el mindent!

Némi gondolkodás után feloldottam a zárt képernyőt és újból a mikrofon ikonjára böktem.

- Peti, én komolyan úgy gondolom, hogy szeretlek, de ezt nem bírom. Futjuk ugyanazokat a köröket, mert én tényleg azt érzem, hogy nem szeretném már azt, ami volt. Elfáradtam benne nagyon. Szeretném, ha vége lenne - beszéltem a telefonba fáradt, de őszinte hangon.

A hangüzenetem küldése után, nemsoká jött a válasz: Mi a baj?

- Nem nagyon tudok ezzel a helyzettel mit kezdeni, hogy egyszer vagy, akkor tök jó minden, utána napokig megint nem beszélünk, nem találkozunk. Olyan, mint hogyha valami droghoz jutna az ember, ami egy-két napig ki tart, amég együtt vagyunk, és akkor vége a hétvégének, és kitisztul a kép...

Hasonlóan, mint az előbb, most sem kellett sokat várnom, gyorsan válaszolt Peti: Sajnálom, de tudtad, hogy ilyen vagyok.

- Hát igen, valószínűleg akkor bennem kellene rendet tenni, és nem is téged nem szeretlek, hanem úgy érzem, talán könnyebb lenne ez egyedül... Nem akarom egyikünket sem bántani, én már szenvedtem eleget, nem akarom, hogy te is átéld.

Kicsit remegett az ujjam, amikor az utolsó üzenetet leküldtem. Most is láttamozta, de már nem írt vissza, érzete azt, amit én is. Szakítottunk.