Megtörhetetlen | Rafe Cameron ff

-18-

John B eltűnése, és bizonyosan halála után mindannyiunk élete jelentős fordulatot vett. Egyikünk sem volt képes telljesen beletörődni a dologba, valamint én Sarah-t is elvesztettem. Két legjobb barátom odaveszett, ami azért valljuk be, eléggé megviselt engem. Míg a többiek, Kie, Pope, és JJ fűvel, meg mindenféle szarsággal próbáltak úgy tenni, mintha mi sem történt volna, addig nekem ez nem igazán ment. Foggalmam sem volt, hogyan kéne feldolgozzam barátaim halálát, ígyhát más dolgokhoz folyamodtam. Rafe-vel vígasztalódtam, akárhányszor rossz kedvem volt, vagy eszembe jutottak sérelmeim, megjelentem nála, ő pedig minden szó nélkül beengedett. Egyszer sem küldött el, nem volt az, hogy valamiért nem ér rá. Amíg mindketten megkaptuk a másiktól amit akartunk, egyikünk sem panaszkodott. Valahogyan sikerült megoldania, hogy még az apja se fogjon gyanút, pedig már bőven sokszor ébredtem a Cameron lakásban. Természetesen az nem jelentett volna számomra túl sok előnyt, ha Ward rájön, hogy én hozzájuk járok. Miután Kie és Pope egy nap megjelentek, és összegrafitizték Ward birtokát, igazán nem akartam szemei elé kerülni. Valamint továbbra is ment a harc Cameron-ék, és barátaim közt. Én John B halálának estéjén mondhatni kivontam magam az egészből, s próbáltam nem belegondolni, hogy Rafe talán már a többiek halálát is megtervezte. Soha nem beszéltünk erről, bár, mikor vele voltam, az nem a társalgásról szólt. Azért eléggé flusztrállt, mikor családjával megjelent Peterkin temetésén. Mégiscsak ő ölte meg. Mi egymás közt úgyszint megrendeztük barátunk "temetését", végleg elbúcsuztunk tőle. Hisz már annyi idő eltelt, ideje volt belátnom, hogy valószínüleg John B ténylegesen halott. Hát, a nyáriszünetem végére valahogyan telljesen más embernek éreztem magam. Többé nem éreztem azt a mardosó bűntudatot Rafe miatt, nem szabadkoztam saját magamnak reggel a tükör előtt. Elengedtem, hiszen gyász időszak volt. Ilyenkor az ember erre fogva borzalmas tetteit, úgy gondolja, mindent szabad. A munkahelyemről annyit, hogy végül úgyszint a rettenetes haláleseteknek köszönhetően nem rúgtak ki, akkor sem, ha már pár napja eggyáltalán a hely közelébe sem mentem. Kie szülei megértőek voltak barátaim elvesztésével kapcsolatban, így hagyták, had végezzem tovább munkámat pincérként. Viszont sajnos, vagy nem, de ennek az időszaknak is egyszer vége lett. Elkezdődött az iskola, így Kie-vel mind a ketten délutánonként, vagy este tudtunk csak dolgozni. Az iskola első napjának reggelén ismét Tanneyhill-ben ébredtem, Rafe szobájában. Álmosan megdörzsöltem szemeimet, körülnézten, és realizálltam, hogy rohadtul késésben vagyok.

-Basszus! El fogok késni! -Kiáltottam ilyedten, bár még mindig kómásan. Villámsebességgel szedtem össze cuccaimat, majd azokat felkapva Rafe-vel találtam szemben magamat. Egy zöld pólót aggatott éppen magára, mepillantva engem halkan felnevetett.

-Bevigyelek? -Kérdezte, bár kissé szarkasztikusan. Azért soha nem lehet tudni nála, mit gondol komolyan.

-Még csak az kéne! -Csettintettem nyelvemmel, és elkezdtem keresni a telefonomat Rafe szobájában. -Felhívom John B-t, ő majd- -Kezdtem bele idegesen, de aztán mikor realizálltam, mit is mondtam az imént, elszomorodva magam elé pillantottam. Hatalmasat sóhajtottam, s kihúztam telefonomat az egyik párna alól. Magam sem értettem, hogy voltam képes elfelejteni egy ilyen jelentős dolgot.

-Nyugi van, szöszi. Öt perc nem a világ vége. -Szólalt meg Rafe egy kis habozás után, azzal elém sétált, én pedig gondterhelten kék szemeibe néztem. Pár percig csak vizsgáltam halálnyugodt tekintetét, őt nem nyomasztotta látszólag semmi. Összevontam szemöldökeimet, azzal pedig sarkon fordultam.

-Ne hívj így. -Mondtam neki enyhén ingerülten. -Megyek gyalog. Majd még összefutunk, seggfej! -Kiáltottam utánna, és szinte éreztem, hogy ugyan olyan szélesen mosolyog, mint én. Már csak azért is, mert egy "Szia, szöszi"-t követően ismét elnevette magát. Nem is értem, honnan jött neki ez az idióta név.