Lelkem mélyén egy erős vihar tombol,
cikázik ide-oda, csak téged okol.
Szeretném megmagyarázni de nem lehet,
a holnapot megélni tudom, hogy nem lehet.
Fejemben nem találok egy gondolatot,
Mégis minden másnap csak őrá gondolok.
Tudatlanságom miatt, hibáim hajtogatom,
Sajnálom ki hallgatja, de az is én vagyok!.
Lelkem ordítva pusztít, s virágokat ment,
miközben rémálmok gyötrik és erős kínt teremt.
Látván hogy a világ fizikailag ketté tép, ordítva suttogja, itt a testem, csak tessék!
Barátom vagy, a Társam, a Lelkiismeretem,
mégis csak sötétség áradt tőled át a peremen.
Mintha szívemből folyt volna puszta vér,
lelkem egy akaratlan testben mit sem ér.
Sosem voltam jól, most is véres a kezem,
ez a világom, az ég is sötét felettem.
Kell egy kis levegő, elengedni a rosszat.
mert az idő, talán valami jobbat hozhat.
A remény a hitem vissza nem adja soha,
de a Hit az ami a reményt vissza hozza.
Mégis hitetlenül, tétlenül várom az utam,
és felkészülten várom a még rosszabbat.
