Megtörhetetlen | Rafe Cameron ff

-20-

Miután Kie sikeresen megszerezte a pisztolyt, bevittük azt az őrsre, hogy megmutassuk Shoup-nak. Ismét levezettük neki, hogyan is történt a két gyilkosság, ám ezuttal sem volt hajlandó hinni nekünk. Azt állította, mindent csak kitaláltunk, majd elküldött minket azzal, hogy hagyjuk békén a Cameron családot. Ezek után mind csalódottan indultunk vissza, ám félúton Pope kitett, hogy onnan hazasétálhassak. Elköszöntem mindenkitől, aztán elhajtottak. Én immáron egyedül jártam a sötét utcákat, a mai nap történteken gondolkodva. Kie majdnem meghalt, és kishíján Ward áldozatai lettünk, mind a semmiért! Azért valahol tudtam, hogy abban az esetben sem lettem volna telljesen boldog, ha Rafe sittre kerül, de már elhatároztam magam, gondoltam holnap közlöm vele, hogy többé nem találkozhatunk. Elvégre John B és Sarah is hamarosan hazajönnek, nem verhetem át őket tovább. Amint befordultam az ismerős utcába, az ismerős házakat megpillantva, csak arra tudtam gondolni, milyen jó is lesz egy ilyen hosszú nap után puha ágyamban aludni. Azonban valaki már másodszorra hiúsította meg terveimet. Rafe mint aznap este, ugyanúgy a kapu előtt várt, ezúttal viszont tudtam, nem csinálhatok úgy, mintha itt sem lenne.

-Csá, szöszi! Nem úgy volt, hogy tanulsz? -Köszöntött engem Rafe, felvont szemöldökkel. Tudta, hogy hazudok.

-Csak volt egy kis dolgom. Amúgymeg, mit akarsz? -Kérdeztem tőle enyhén ingerülten.

-Megjött a havid, vagy miért van megint "baszogassuk Rafe-et" napod? -Kérdezte tőlem halkan nevetve, én viszont komor tekintettel megforgattam szemeimet, s nagyot sóhajtottam.

-Figyelj Rafe.. -Kezdtem bele kicsit csalódottan. -Nagyon nem helyes.. Ez az egész. Nem kéne többet találkozzunk. -Mondtam lesütve tekintetemet, egyszerűen nem mertem szemeibe nézni.

-Mivan? -Nevetett már másodszorra. -Kate, nem vághatod csak úgy ezt a képembe, miután szinte minden este átjöttél hozzám. -Igaza volt. Jogosan beszélt, viszont mégis, valahogyan véget kellett vessek a dolognak. Még akkor is, ha ez nem csak nekem okozott enyhe csalódást.

-Nézd, én.. Nem csinálhatom ezt tovább. Nagyon sajnálom. Kaptam egy második esélyt, amit nem szúrhatok el, egyszerűen nem. -Magyaráztam neki kapkodva a levegőt, mire ő felbeszakítva engem  ismét nevetni kezdett, ezúttal sokkal gúnyosabban.

-Második esély? Mi a francról beszélsz? Megőrültél? -Kérdezte szemeivel arcomat vizsgálva. Tisztán láttam, ahogyan egyre több harag gyűlik össsze benne, és be kell valljam, megrémisztett.

-Rafe, a húgod, és John B életben vannak. -Böktem ki kis idő után. -Nem csinálhatom ezt velük. Tisztáznom kell John B nevét, akkor is, ha ez azzal jár, hogy börtönbe kerülsz. -Ezzel pedig végre kimondtam azt, amit már annyi ideje akartam. Hírtelen elkalpta kezemet, majd közelebb húzott magához, vérfagyasztó tekintettel meredt rám. Ismét ki akartam szabadulni, ám nem ment, ahhoz túl erősen szorított.

-Komolyan sittre vágnál, bazdmeg? -Kérdezte tőlem hisztérikusan mosolyogva, s szinte éreztem meleg lehelletét arcomon, miközben beszélt. -Hát persze, hogy az a rohadt ribanc még él! Olyan, mint egy csótány! Már egy évvel korábban le kellett volna lőjem, vagy tudom is én.. -Elengedte kezem, majd idegesen véve egy hatalmas levegőt a hajába túrt. Szavai szinte vísszhangoztak fejemben. Hogy beszélhet így a húgáról? Tényleg képes lenne rá?

-Ne beszélj így a húgodról! Rafe, gyilkos vagy, megöltél valakit, ha nem is telljesen szándékosan. Felelned kell érte. -Mondtam neki szintúgy idegesen, és akkor nem is érdekelt miket vágok hozzá, egyszerűen csak tudatni akartam vele, mennyire helytelen minden amit csinál. Ezek után végignéztem, ahogyan állkapcsa megfeszül, majd hatalmasat belecsap a kerítésünkbe.

-Hát persze! "Snecik mindörökké!" Baromság. -Kiabálta, hangját gúnyosan elváltoztatva -Ti kibaszott ingyenélők, mindig csak a flúgosokat okoljátok! Mocskos patkányok vagytok egytől-egyig, akik mások szenvedéséből táplálkoznak. -Miután befejezte, ismét idegesen hajába túrt, hatalmas adag levegőt kifújva. Még motyogott valamit, ám én arra már nem figyeltem, annyira elöntött a méreg.

-Nem, Rafe! -Kiáltottam rá kiborulva. -Ti vagytok azok, akik minden áron el akartok tiporni másokat, csak mert mi nem születtünk bele abba, amibe ti. Te vagy az, aki kicseszett pszichopata módjára lövöldözik, és bánt másokat. Egy drogos seggfej lett belőled, semmi több! -Miután végeztem, szintúgy hatalmas adag levegőt eresztettem ki, s aztán vártam, hogy Rafe ismét kezet emeljen rám. Azonban ez nem történt meg. Csak némán állt előttem, amint ránéztem arcára, nyomát sem véltem felfedezni haragnak, vagy gyűlöletnek.

-Rohadj meg. -Motyogta maga elé, és mintha telljesen megváltozott volna hangja. Faképnél hagyott minden kegyetlen megjegyzés nélkül, én pedig értetlenül álltam, lefagyva.

Az agyam nem akarta felfogni az imént történteket. Lélekben már telljesen felkészültem Rafe reakciójára, arra, hogy telljesen kikelve magából elkezd majd ordibálni, vagy esetleg meg is próbál bántani. Megint. Mindezek ellenére mondhatni szó nélkül hagyott magamra. Olyan volt, akár egy csalódott kisfiú, kinek nem vette meg anyukája a legújabb játékautó modellt. Soha életemben nem láttam még ilyennek. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, s mellkasomat láthatatlan súly kezdte nyomni, egyre csak arra tudtam gondolni, utánna kéne menjek. Pár röpke másodpercig még az is eszembe jutott, mi van ha ne adj Isten megbántottam Rafe Cameron-t, az emberiség leg érzelemmentesebb egyedét, akivel valaha találkoztam. Ezt szinte lehetetlennek tartottam. Akkor mégis, miért éreztem azt a megmagyarázhatatlan sajnálatot iránta, attól a pillanattól kezdve, hogy lehajtott fejjel hátat fordított?

Könnyeim akaratlanul is megeredtek. Érzékeny természetemnek ez mind egyszerre túl sok volt, haza márpedig nem akartam így menni, akkor sem, ha éppen házunk kapujában álltam. Nem akartam anyámnak még több csalódást okozni azzal, hogy ideköltözésünk óta már sokadik alkalommal szemeimben könnyekkel térek haza. Volt neki ígyis elég baja. Mindezek következtében, s hírtelen elhatározásom révén megindultam, amerre lábaim vittek, s amerre a vaksötét utcák tereltek.