A városi doktor ff - Kasaba doktoru

Hősök ,Trauma , És ami megváltoztatta az életemet ...

- Anyu ! Anyuu! - rángattam a szoknyáját

- Nem . Sajnálom kicsikém , de most nem tudunk játszani. Anyunak munkába kell mennie , habár csak most jött el onnan . Tudom hétvégén mindig ekkor játszunk, de most nem tudok . Tényleg mennem kell . Neked pedig lefeküdnöd , holnap játszunk ígérem!- mondta miközben igyekezett a lehető leggyorsabban felrángarni a barna bőrcsizmáját , majd lófarokba kötötte hosszú haját .

- Tegnap is ezt mondtad ! És- és ... mégsem ... és-és én meg ...- győzködtem. [ Persze utólag ráeszméltem, hogy ezzel mindig csak hátráltattam őt, mégsem tudott ràm haragudni ]

- Tudom , de hidd el , ha most nem megyek akkor valaki ... [ meghal ... , tudom hogy ezt akarta mondani , de sosem merte tönkre tenni a lelki világomat ]

- Mi ... anyu? - néztem a szemébe .

- Apád nemsokára itthon lesz . Készülj a lefekvéshez . - váltott át szigorú hangnemre, hogy ne kerdezősködjek.

- Apu , nincs itthon ... én meg félek egyedül. Sötét van ! Anyu ne menj el !- reszkettem amint arra gondoltam, hogy az fog történni ami a múltkor.
A pénzzel nem lett volna baj, de szüleimnek eszük ágában sem volt más idegenre bízni a gyermekük, az én életemet . Egyszerűen képtelenek voltak .Rokonok? Azok meg nekem nincsenek...

- Kicsikém , én ... Nagyon sajnálom!- guggolt le hozzám , láttam rajta hogy ő is mindjárt sír .- Gyere ide . - ölelt meg .
Tudod mit ? - vett fel az ölébe . - Szeretnél doktornéni lenni ? - kérdezte teljes komolysággal a szemében , és várva a válaszomra .

- Igen! -Naná! kiáltottam boldogan .

-Akkor ...? - kérdezte jatékosan .

- Irány a kórház, főnök!- mondtam , mire elnevette magát . Gyorsan körbetekert egy vastag sállal, rámadta a gumicsizma és a kabátot , majd betett a kis piros autóba , és amilyen gyorsan csak tudtunk , indultunk Istanbul legnagyobb kórházba... Illetve akkor még az volt a legnagyobb.

- Anyu ? Miért sietünk így ? - kérdeztem kissé összezavarodva . Anya még a téli , jéggel borított úton is 80km/h-val vette be a kanyarokat , amitől azért kissé megijedtem . De bíztam benne , bár én a hózáportól az orromig se láttam , ő nem lassított , tudta hogy sietnie kell , és mindig tudta, hogy mi a legjobb döntés. Mindig helyesen cselekedett és olyan módszert talált , ami mindenki számára kedvező.

- Tudod drágám, az én munkám valójában egy hivatás, az életem célja . Nem lehet elkésni , egyszerűen itt nem tudsz hibázni . Mindig , bármi áron segitened kell , meghozni a nehéz döntést , összeszedni magad és megmentened valaki életét !- mondta őszintén, miközben a csúszós útra összpontosított , de végig a szívőből szólt .
Ekkor ezt még én nem is igazán értettem . Nem is tudtam , hogy anya szavai az egész életemet megváltoztatják majd...
Pedig , ez mindent megváltoztatott.

- Mint egy szuperhős? - kérdeztem nevetve .

- Olyasmi... - válaszolta kifejezestelenül.

- Nagyon sajnálom, jöttünk , ahogy csak tudtunk . A múltkori eset még mindig nem megy ki a fejemből, nem tudom megbocsátani magamnak a hibát, éppezért nem fordulhat elő többször. Legbölcsebb döntésként , magammal hoztam őt is . - sietünk be a kórházba , ahol wgy fekete hajú , nagyából anyával egyidős nővel álltunk szemben . Anya sosem szeretett hazudni , ha nem muszáj. Beismerte a tévedesét és nem magyarázkodott. Gyorsan , egyenesen elmesélte a történéseket, majd azonnal munkába állt .
-Mint egy szuperhős...

- Sevda ! Gyere gyorsan !- kiáltotta egy fiatal nő.

- Öhmm , Gülin nővér ! Vigyázna Su -ra, kérem! Jövök eggyel ! - kérte meg anyu a fura nénit hogy vigyázzon rám . Őszintén? Nem kedveltem. Őszintén? Semmi sem változott...