Egy álmatlan éjszaka

1. fejezet

Idegesen szorongattam a kezemben tartott borítékot. Azt a borítékot, amely a történetünket tartalmazza. Egy olyan történetet, amelyen oly sokáig töprengtem, hogy megmerjem-e írni. Rengetegszer ültem a laptopom előtt és az üres képernyőt bámultam, és azt gondoltam, hogy nem vagyok erre képes. Nincs elég tehetségem és ihletem hozzá. Mindössze pedig arról volt szó, hogy nem mertem megírni. Nem akartam feltépni azokat a sebeket, melyek épp, hogy begyógyultak.

Megírni egy olyan történetet, amely nem pusztán kitaláció, hanem valós és a szereplők is valóban létező emberek, olyan, mint újra megélni az adott pillanatot. És ezek a pillanatok nem mindig voltak szépek. Muszáj volt elengednem őt, mivel minél többet gondoltam rá, és minél tovább engedtem, hogy az életem része maradjon annál jobban mérgeztem magam vele. Éppen ezért, hogy eltudjam engedni, ki kellett adnom magamból a dolgokat. Ennek a következményeként született meg éppen a kezemben lévő könyv.

De miért ácsorgok itt vele az ő háza előtt? Egyszerűen szerettem volna, ha tudja az egész történetet. Nem csak az ő szemszögéből, hanem az enyémből is. Ezért is határoztam el, hogy mielőtt bármit is kezdek ezzel a könyvvel előtte neki szerettem volna adni.

Mindig kint szokott várni, amikor ideértem, de ezúttal nem így történt. Tehát még néhány percig elidőzhetek kint, ameddig összeszedem magam. Miután rendeztem gondolataimat és valamennyire sikerült megnyugodnom remegő ujjakkal beütöttem a jól ismert kódot, amit egy halk rezgés követett jelezve, hogy kinyílt a kapu. Óvatosan lépkedtem le a keskeny lépcsőfokokon, mivel egyszer már majdnem leestem innen. A ház oldalánál elsétálva közeledtem a következő lépcsőhöz, amely már a bejárati ajtóhoz vezetett. Valahogy minden egyes alkalommal mikor idejöttem azt éreztem, hogy hibát követek el, és ez most sem volt másképp.

-Megtudod csinálni.-suttogtam magamnak bátorításképp, és bementem. Szokásosan most is káosz uralkodott. A cipők rendezetlenül hevertek az előtérben. Az étkező asztal pedig nem is látszódott a rengeteg rápakolt ruha és szemét miatt. A konyhapulton halomszámra sorakoztak a mosatlan edények és tányérok. Néhol egy-egy rajongói plakátot véltem felfedezni, amelyet biztos a koncertekről hoztak haza magukkal.

Nem laktak túl nagy lakásban Peterrel. Mind a kettőjüknek volt saját szobája, amelynek talán egyetlen egy hátulütője volt. A szobáknak hiába volt két külön bejárata, ugyanúgy egymásból is nyíltak, így mondván minden áthallatszódott. A régi polgári lakások átka. A házban még volt egy konyha, ami egybe volt az előtérrel, ahova a lakásba belépve érkezünk. Szembe a fürdő és mosdó volt megtalálható egymás mellett. Kissé eldugva pedig volt egy harmadik szoba, amely a stúdiójuk volt. Lényegében így nézett ki a Valmar duó rezidenciája.

A cipőmet lerúgva nyávogásra lettem figyelmes, és Tucot láttam felém közeledni. Halovány mosoly kúszott az arcomra és leguggolva hozzá finoman megsimogattam a fejét. Nem vagyok túlzottan macskabarát, de  neki valahogy sikerült magát belopnia a szívembe. Ekkor pedig megjelent ő is. A szívem ezerrel kezdett el verni, és a levegő pedig a torkomon akadt. Tökéletesen nézett ki, mint mindig. Egy pimasz mosollyal közeledett felém, majd pedig kezei közé fogta az arcomat és egy könnyed csókot lehelt ajkaimra. Mindössze egy pillanatig tartott amikor is minden erőmet összeszedve finoman elhúzódtam és a tekintetemet lesütöttem. Általában megérkezésemkor, ritkán szoktam engedni, hogy csókkal köszöntsön. Elvégre nem voltunk egy pár, így úgy hajoltam hozzá, hogy az arcomra tudjon csak egy puszit adni.

Erős és fűszeres parfümje csapta meg az orromat, melyért megtudnék veszni. Imádtam, hogy mikor elmentem tőle még utána órákig szoktam magamon és a ruhámon érezni. Emlékszem egy alkalommal unisex illatot viselt, amelynek nagyon édes beütése volt, szinte már vetekedett egy női illattal. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan egy másik lánnyal találkozott előttem, vagy Ő vele. Így nem túl tapintatosan megkérdeztem tőle, hogy miért van női parfüm illata? Az arckifejezése pedig annyira nevetséges volt, hogy a mai napig előttem van.

-Szia Milan.-mosolyogva néztem mogyoró barna szemeibe, amelyeket hatalmas szempillák kereteztek. Ha egy dolgot emelhetnék ki, hogy mit imádok külsőleg ezen a fiún, azok a szemei lennének. Minden egyes alkalommal mikor beléjük nézek nem tudok, nem elveszni bennük. Kit akarok átverni, ennek a fiúnak nincs olyan porcikája, amiben nem tudnék nem elveszni.

-Még mindig imádom a mosolyod.-simította meg finoman az arcomat, mely égni kezdett érintésétől. Pontosan tudta, hogy mit mondjon ahhoz, hogy zavarba hozzon. Idegesen a torkomat megköszörülve beljebb sétáltam a helységben távolságot keltve közöttünk. Muszáj volt tartanom magam, de képtelen voltam rá, ha ilyen közel van hozzám. Emlékezz, hogy azért jöttél, amit éppen most a kezedben szorongatsz és nem azért, hogy újra összebújj vele!

-Valamit adni szeretnék neked.-egyből a lényegre térek. Kérdőn felhúzza a szemöldökét, majd a borítékra tekint. Némán odanyújtom neki, ő pedig nem habozva kinyitja és kiveszi belőle a kéziratot.

-Mi ez Bo?-pörgeti át a lapjait. Egyre idegesebb leszek és az ajkamba harapva próbálom elfojtani a könnyeimet. Kérlek csak most ne sírj. Utáltam, hogy érzékenyebb helyzetekben sosem bírtam erős maradni. Ez pedig kifejezettem az volt, hiszen az érzéseimről kellett beszélnem.

-Egy...-remegett meg a hangom és megállás nélkül ujjaimat tördeltem. Csak bökd ki! Nem olyan nehéz. Elmondod, és el is mehetsz, és örökre megszabadulhatsz tőle! De mi van, ha nem akarok megszabadulni tőle? Nem akarom, hogy kilépjen az életemből? Ha azt akarom, hogy maradjon. Mi van, ha őt akarom? Egy érzelmileg teljeséggel elérhetetlen fiút, akinek barátnője van. Aki csak akkor keres amikor szüksége van rám. Akivel addig tündérmese a történet ameddig innen ki nem teszem a lábam. Aki csak pusztán azért kedves velem és mutat érdeklődést felém, mert akar tőlem valamit. Nem akarhatok egy ilyen embert az életembe, nem igaz? Aki mondjuk ki tömören, kihasznál engem.

-Ez egy könyv. Amit én írtam.-hadartam a szavakat, és mélyeket lélegeztem elnyomva a könnyeimet. Tudta, egyszerűen látta rajtam, hogy egy hajszál választ el attól, hogy hangosan felzokogjak. De nem tehettem.

-Rólunk?-arca elkomorult, és nem értettem a reakcióját. Aprón bólintottam, majd idegesen a hajába túrt. -Bo tudod, hogy megbeszéltük a dolgokat. Megkértelek, hogy minden maradjon kettőnk között. Arra is megkértelek, hogy fejezzük be mert tudtam jól, hogy ez nem fog neked jót tenni. Figyelj, én nem akarlak bántani.-és megindult az első könnycsepp, mely villámsebesen száguldott végig az arcomon. Csak csendben bámultam és egy árva szót sem mondtam neki. Finoman lecsuktam a szemeimet miközben mély levegőt vettem, és újabb könnycseppek csordultak ki. Utáltam ezt az érzést, amikor küszködsz, hogy kimond azt, amit akarsz, de nem tudod. Annyira magatehetetlennek éreztem magam.

-Kérlek ne sírj.-lépett oda hozzám, és mikor a karjait szorosan körém fonta minden visszafojtott érzelem kitört belőlem és hangosan felzokogtam. -Bo.-suttogta hajamba a nevem, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Ebben a pillanatban pedig másodszorra tudatosítottam magamat azzal ténnyel, amelyet oly sokáig tagadtam és mélyen elnyomtam, hogy kegyetlenül szeretem ezt a fiút.

-Csak olvasd el.-húzódtam el tőle szemeimet törölgetve. -Nem kell semmit sem mondanod. Csak annyit kérek, hogy olvasd el. Soha semmit nem kértem tőled, szóval kérlek ezt tedd meg most értem.