El fáradtam, verseim mind csendesek,
Boldogságot már rég nem keresek,
Minek az ha mindent belep a szenny?
Eltűnik az emberekből az érték rend.
Köztük a költészet is már régen halott,
Nem írok, nem hallom az éltető hangot,
Már úgy érzem csak egy ön paródia,
De volt igaz fájdalommal írt rapszódia.
Nem tudom kellünk e még a világnak?
Nem érnek el ki hűlt szívekbe a szavak,
Túl sok a ki hűlt szív mi semmit nem lát,
Még több a nő ki vakon hercegre vár.
Ezért fogadom csendben fogok írni,
Nem fogok minden szívhez utat keresni,
De azt is fogadom ha valaki szívébe zár,
Én leszek az ki a halál után is bízva vár.
