Blue Lights [L.R.H.]

- Ötödik fejezet -

- Luke és a nézőpontja -

L u k e

- ... Szóval? – hallatszódott Cameron dühös hangja a garázs felől.

- Nem szép dolog hallgatózni. Ez csak az ő dolguk – morogta Ashton.

- A te húgod is benne van a sztoriban, Irwin – mondta higgadtan Mike.

- Ne érj hozzám – kiabálta Cam. - Még arra se vagy képes, hogy megmond, mióta tart! – sírta a lány, nekem pedig összeszorult a gyomrom. Tudom, hogy mit érez most.

Akaratlanul is felkeltem a fotelból, és az ajtóhoz léptem, de ekkor Ashton felpattant a kanapéról, és megállított.

- Ez most nem a te dolgod, Hemmings. Főleg azok után nem, ahogy bántál ma vele – barátomra néztem, akinek a picsába is, de rohadt igaza volt! Ha egész végig seggfej vagyok vele, akkor most nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, s játszom a megmentőt. Egy csattanás hallatszódott lentről, majd Cam tompa hangját hallottuk. – Valószínűleg felpofozták a barátunkat – nevetett Ash, miközben visszaült a helyére. Elmosolyodtam, és szétnéztem a szobában.

A kanapén ott volt Cameron kabátja, hanyagul lehajítva a heverőre, mire egy kósza gondolattól vezérelve fogtam magam, s helyet foglaltam a dzseki mellett.

Fogalmam sincs, hogy hány perc telt el a csendben ülve, de mikor kinyílt a garázshoz vezető ajtó, mindhárman egy emberként néztünk a lányra. Nem tudtam nem rá nézni, és azt hiszem a srácok is így voltak vele. Szegény próbálta visszatartani a sírást, de ahogy megállapodott a tekintete a bőrdzsekijén, láttam rajta, hogy újból szilánkokra hullik, és a következő pillanatban már zokogva sietett ki a házból.

- A rohadt életbe! – ordította odalent Calum, majd megjelent a látókörünkben.

- Te hogy lehetsz ekkora gyökér? – kérdeztem undorodva, összevont szemöldökkel.

- Jaj, Hemmings! Ne tettesd itt magad, csak mert te is meg lettél csalva egyszer kisfiúként! – mondta gunyorosan, és a hajába túrt.

- Te faszfej – morogtam, miközben felkeltem a helyemről, és Calumhoz léptem. Be akartam húzni neki egyet, mert pontosan tudja, hogy min mentem akkor keresztül. – Te...

- Oké, ezt el se kezdjétek – ugrott közénk Ashton, majd Michael is. – Jobb lenne, ha...

- Cam! – kiáltotta, majd követtem én is Calum tekintetét. Az ablakhoz mentem, s szívem szerint lendületből fordultam is volna meg, hogy megüssem barátomat. A lány ugyanis épp a földre zuhant a heves zokogástól, miközben csurom vizessé vált mindene az esőtől.

- Egy dologban igaza van Luke-nak. És ezért te most nem mész sehová – fogta le Calt Ashton. – Beszélnünk kell, haver – Ash lenyomta Calumot a kanapéra, aki bár mérgelődve, de elfogadta a sorsát. A dobosra pillantottam, aki a lány felé biccentett.

- Mike, szólj anyumnak, hogy majd jövök – meg sem vártam a tag válaszát, felkaptam a bőrdzsekit a kanapéról, majd úgy ahogy voltam, kimentem a szakadó esőbe.

Leguggoltam Cameron mellé, majd a vállára terítettem a dzsekit, s hálát adtam az égnek, hogy nem azt a divatos szart hordja, ami hajszálvékony. Felnézett rám, ahogy megérezte karomat a vállán, és ha minden igaz, megkönnyebbülés csillant szemében. A sírása alábbhagyott, de még mindig hullajtotta a könnyeket.

- Gyere, vagy megfázunk és elázunk teljesen – mondtam, majd segítettem neki felállni, s erősen tartottam őt.

- Én nem akarok visszamenni – a ház felé nézett, mire a szememet forgattam, és elmosolyodtam.