Blue Lights [L.R.H.]

- Hatodik fejezet -

C a m e r o n

A próba után szinte senkivel se voltam hajlandó beszélni a társaságból, amit John eleinte nem értett. Aztán -miután én nem bírtam elmondani neki- valakitől megtudta a történéseket, és átjött hozzám, hogy kérdőre vonjon, ezt miért titkoltam előle. Bevallom őszintén, hogy én magam se tudom, miért nem szóltam neki, de a mai napig nem szeretnék erről bővebben beszélgetni senkivel. Ez a fajta fájdalom, úgy érzem, sosem fog elmúlni.

A munkába temetkeztem, és elkezdtem fejleszteni magam. A főnököm már többször is akart tanfolyamra küldeni, hogy tovább képezzenek, amivel komolyabb pozíciót tölthetnék be és magasabb fizetést kaphatnék, de eddig mindig visszautasítottam. Azonban a legutóbbi alkalommal elfogadtam, mert rá kellett jönnöm, hogy ha nem foglalom le magam, akkor megint meg fogok őrülni, valamint jól jönne a plusz pénz a törlesztő miatt, és azt hiszem, most már elég érettnek is érzem magam ahhoz, hogy akár főnővér is legyek.

A tanfolyam órái minden hétfőn, csütörtökön és pénteken vannak, késő délutánig tartva, aminek köszönhetően nem sok időm van gondolkodni.

A télből már két hónap letelt, s bár kicsit megvisel a hideg idő, a hazafelé tartó sétáimnál -mint például most is- jól esik kicsit lefagyasztani az agyam. Általában ilyenkor olvasom el a telefonomban az üzeneteket, amiket Calumtól kapok, aki kitartóan próbálkozik elérni engem. Természetesen nem vagyok hajlandó sem meghallgatni őt, sem beszélni vele, és azt hiszem ez teljesen jogos a részemről.

Minden nap megkérdezi, hogy felhívhat-e, vagy hogy hogyan érzem magam. És legalább hetente egyszer hangüzenetet is hagy, de ezeket sosem hallgatom meg. Nem tehetek róla, de nem vagyok kíváncsi a kifogásaira.

Én: Örülnék, ha a barátnődet kergetnéd az őrületbe az üzeneteiddel. – pötyögtem be mérgesen az SMS-t, majd a küldés gombra nyomtam, és kikapcsoltam a mobilt. Elegem van belőle.

Befordultam az utcámba, s felmelegített a tudat, hogy nemsokára megihatom a szokásos forró csokoládém és leülhetek egy gagyi sorozatot nézni a kanapéra, miközben kiengedem a fáradt gőzt.

- CAMEROOON! – hallottam meg a nevemet, mire megtorpantam és megfordultam. – CAM! – Michael üvöltött egy kocsiból, Ashton pedig vigyorogva nézett rám a kormány mögül, mikor mellém értek.

- Ti mit kerestek itt? – kérdeztem kicsit mérgesen.

- Téged! – jelentette ki Mike mosolyogva, nem foglalkozva a hangsúlyommal. Kiszállt a kocsiból, majd mellém sétált. – Merre laksz? – szétnézett, majd összevont szemöldökkel nézett rám. – És amúgy merre voltál?

- Dolgozni – két házzal feljebb mutattam, miközben útnak indultam. Ash előre ment, és megállt a padka mellett. – Tudod, valakinek dolgoznia kell a megélhetésért.

- Mi is dolgozunk – mosolygott rám a dobos, kissé megsértődve, mikor kiszállt a kocsiból.

- Persze, bocs – a házikómra néztem, majd vissza rájuk. – Bejöttök?

- Ah, alig vártam, hogy megkérdezd!

- Michael, ne legyél szemtelen – vágta hátba Ashton. – Csak ha nem zavarunk – nézett rám kedvesen.

- Már mindegy – vontam meg a vállam, s elnevettem magam. – Nincs szívem elküldeni titeket, és lehet jót tenne a társaság – vallottam be, miközben az ajtó felé mentünk.

- Minden rendben veled, kicsi lány? – kérdezte Mike. Meglepődve néztem rá. – Rég nem láttunk és érdekel.

Nem válaszoltam, csak bólintottam, és kinyitottam az ajtót. Az előszobában ledobtam a táskám, levettem a kabátomat, s lerúgtam magamról a bakancsom. Megvártam a srácokat is, majd a konyhába vonultunk.