Sóhajtok mikor ablakomon ki nézek,
Él a százszor ujjra festett természet,
Csak egy valami rontsa el a táj képet,
A tükörbe saját magamra tekintek.
Üres a tekintett nem mesél semmiről,
Szerelem, tavasz a feledésbe elmerül,
Szív, nyári nap télen majd minden lehül,
Hallgatnék dalt de ne szóljon senkiről.
Sötét pont úgy ismer mint hű barátom
Ne hidd, hogy a magány út a bánathoz
Megtanít, hogy hű légy önmagadhoz,
De fény nélkül, sötét alakot rejt ablakom.
