Második esély

2.

Másnap egy tiszta egyenruhát hoztak be.
Nem tudom, hogy ki ért rá megkeresni a szobámat, de nem nagyon érdekel. Megmosakodtam átöltöztem, az asztal fiókjában találtam egy fésűt is, ezért meg tudtam fésülködni. Nem sokkal azután, hogy befontam a hajam, kopogtak.
Arra már rájöttem, hogy nem otthon vagyok, viszont nem tudtam elképzelni, hogy hova hoztak.

Kiléptem a folyosóra, ahol már Yokohama és Matteo várt rám
Amikor megláttam őket egyszerre lettem szomorú és elégedett.

Szomorú voltam Matteo miatt, mert szegény gyerek huszonöt évesen meghal, közben pedig neki is van egy fia, Luis.

Még én is sajnálom szegény kölyköt, míg Yokohama halála elégtétellel tölt el.
Úgy kell neki, megcsalt engem, hazudott Albertnek, és Lunának. Ha nem tolja ide a mocskos képét, talán nem kapták volna el.

Mire ezeknek a gondolataimnak a végére értem, oda is értünk a tárgyalóterembe.
Ahogy bementünk rögtön leültettek minket az asztal egyik végére. Tőlem balra Matteo ült csendesen, jobbra pedig Yokohama reszketett a félelemtől.
Mondanom se kell, engem, a főkolompost tették középre. Hurrá...

Körülbelül olyan tizenöt perc elteltével lépteket hallottunk, majd azt követően bejött tizenöt ember, abból tíz szovjet katona volt. A maradék öt ember a következő:
Josh, Owen, Emilliem, Sergey és Yokohama szeretője, akit csak látásból ismerek. Amikor Yokohama meglátta a kínait a fehér arcszíne még fehérebb lett. Az ebből fakadó jókedvem rögtön elpárolgott, amikor azt láttam, hogy egy katona behozza Albertet és Lunát, majd leülteti őket egy-egy székre.
Rögtön ezután Matteo arca sötétült el, ahogy behozták Luist, és őt is leültették.

Még mindig nem kezdték el.
Ezután kivágódott az ajtó, és egy reszkető osztrákot, és egy nyugodt magyart hoztak be. Henrik és Tivadar. Miután ők is leültek elkezdték azt a hosszú beszédet, ami alatt én inkább máson gondolkodtam.

Jó döntés Sergeyre bízni a gyerekeket?

Vajon mennyire fogok Albertéknek hiányozni?

Anyáék vajon mit szólnának, ha most látnának?

Ha felakasztanak, vajon el leszek hamvasztva?

Ha igen, akkor vajon kapok rendes temetést?

Egyszer csak egy hangosabb zaj rántott vissza a gondolataimból.
Matteo valami olyat szólhatott vissza, ami Sergeynek nem tetszhetett neki, ezért beverte Matteo fejét az asztalba.

-Ez még nem a kivégzés - hangzott a hangom csendesen, de annál vészjóslóbban. A két gyerek tudta, milyen idegállapotban beszélek így, szegények nagyon megijedtek, próbálták minél kisebbre összehúzni magukat. A gyerekek reakcióját látva Josh megkérdezte Lunát:
-Nocsak, anya mérges lett?
Josh egyik keze Luna hátán volt, a másikkal az asztalon támaszkodott, közben így szólt hozzám:
-Kérem nyugodjo -- nem tudta befejezni a mondatot, mert az asztalon pihenő kezéhez hozzávágtam az egyik tollkésemet. Ha nem hátrált volna el az asztaltól, a késem beleáll a kezébe.
-Ne. Nyúljon. Hozzájuk - a hangom vészjóslóan szólt. Melléjött még a gyilkos tekintetem, így sikerült mindenkit meggyőznöm arról, hogy jobban járnak, ha a két gyereket békénhagyják.

A büntetésünk halál, mégpedig kötél általi, bár az a kettő kegyelmet kapott azzal a feltétellel, hogy Ausztria nem csatlakozhat senkihez, Magyarország esetében pedig a Trianoni határokat kellett visszaállítani.
-Ellenvetés? - kérdezte Josh, inkább a társaitól, mint tőlünk.
-Nekem lenne - hallottam meg Sergey hangját - Szeretném a hölgyet a hazámban kikérdezni és csak utána végrehajtani a halálbüntetést - ezt nem értem. Minek?
-Pontosan miért is? - hallottam meg a francia hangját.
-Pontosan azért, mert az én országomban tett a legtöbb kárt, a népem nagy részét hurcolta táborokba, és mert hátbaszúrt, megszegve a szerződést - jött a tömör válasz. A többiek nem ellenkeztek, nekik csak az volt a lényeg, hogy felkössenek.
-Még egy utolsó kérdés. Kire szándékozik bízni a gyerekeit a halála után? - kérdezte a brit.
-Sergeyre.
-Van valamilyen kérése a nevelésükkel kapcsolatban? - nem gondoltam volna, hogy ilyen kedvesek lesznek - Ne válasszák el őket egymástól, és tanuljanak meg az anyanyelvükön írni-olvasni. Összességében ennyi - szerintem nem kértem sokat.

Mint később megtudtam, Yokohamának a szeretője megmentette őt azzal, hogy Yokohamának el kellett vennie őt. Kritérium volt még továbbá egy fiúgyermek. Amikor ezt megtudta, egy liter morfiumot akart meginni, Matteo alig bírta lefogni. Ha rajtam múlik, én hagytam volna, hogy öngyilkos legyen.

Matteot pedig a francia vitte magával valami kifogás miatt, bár, őszintén szólva nem tudom, hogy mit akar kezdeni Matteoval, mert szegény gyerek bebizonyította, hogy a politikához és a háborúzáshoz nem ért.

Viszont főzni, na azt tud. Sokszor látogatta meg a gyerekeket a születésnapjukon és főztek együtt valami jellegzetes olasz ételt.

Az apjuk volt apjuk helyett, bár az is közrejátszott a látogatásaiban, hogy el akart venni feleségül, és be akarta bizonyítani, hogy jó apa lenne.
Amikor megkérte a kezemet, kedvesen visszautasítottam, mondván, hogy nem akarom tönkretenni a gyermekkorunk óta tartó barátságunkat.
Egy ideig még depressziózott emiatt, de aztán visszatért az életkedve.
Sosem volt még olyan szomorú, mint a tárgyaláson.
Luist is nagyon sajnáltam, a tárgyalás végén odaszaladt hozzánk, és először Matteot, majd engem ölelt meg.

Remélem, hogy velük is minden rendben lesz...