Blue Lights [L.R.H.]

- Kilencedik fejezet -

C a m e r o n

- Beszélgetni szerettél volna, szóval – széttártam két karom, majd a barna szempárba bámultam. – Itt vagyok – elmosolyodott, felkelt a padról, és elém lépett.

- Szia – morogta Calum, miközben két keze közé fogta az arcom, majd megpuszilta a homlokom, és végül a karjaiba zárt, amit hagytam.

Az október beköszöntött, s vele együtt a jobb idő is, aminek köszönhetően a közérzetem javulni kezdett. Átgondoltam a dolgaimat, amiknek van köze Calumhoz, és azokat is, amiknek nincs. De akármennyire törtem a fejem, hogy mégis mi bajom lehet, mindig arra lyukadtam ki, hogy ha haragszom továbbra is rá, az belülről mérgezni fog, és nem tehetem ezt magammal. Valamint, Calummal se.

Az elmúlt négy hétben mást sem hallottam tőle, csak hogy rettenetesen sajnálja és bántja, amiket mondott, szidta önmagát, hol csak üzenetben, hol telefonon, amit nem bírtam sokáig hallgatni. És most itt áll előttem, baseball sapkával a fején, ami alól kilógnak hosszabbra nőtt sötétbarna tincsei, sötétzöld pulóverben egy szürke melegítőalsóval, és a rég látott kisfiús mosollyal az arcán.

- Annyira örülök, hogy itt vagy – mondta, miközben leültünk a padra. Nem akarta, hogy egy kávézóban vagy hasonló helyen találkozzunk, mert szeretné elkerülni a furcsa pillantásokat, ezért inkább a parkba jöttünk, ahova mindig is szívesen járkált. A kutya tulajdonosokon kívül alig megy el itt pár ember, szóval senki sem fogja felismerni, és legalább nyugodtan beszélgethetünk. – Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire sajnálom, Cam – a szemeimbe nézett, aztán komoran a kezeit vizslatta. – Mindent, amivel bántottalak... Én nem akartam – nagyot sóhajtott, s ropogtatni kezdte ujjait.

- Calum – megfogtam kezét, majd mikor átgondoltam, hogy ezt lehet nyilvánosan nem kellene, visszahúztam a karom. – Megbocsátok – elmosolyodott. – De nem ígérem, hogy el tudok mindent felejteni – lesütöttem szemeim.

- Persze, Cam. És én nem is kérek semmi ilyesmit. Csak egyszerűen nem akarok haragban lenni veled, mert... - nem fejezte be a mondatot, ezért a szemeibe néztem.

- Mert felemészt, ugye? – kérdeztem somolyogva. Cal nagyot sóhajtott, majd bólintott. – Tudom. Engem is felemésztett, és mindenre rányomta a bélyegét.

- Akkor, mondhatni szent a béke? – elnevettem magam, s bólintottam. – A srácok a lelkemre kötötték, hogy kérdezzem meg, ha minden jól alakul, de semmi se kötelező – érdeklődve néztem rá, mire folytatta. – Szóval, innentől fogsz járni rendszeresen a próbáinkra? – reménykedést hallottam a hangjában, ami felmelegítette bensőmet.

- Azt hiszem, sok mindent be kell pótolnom – az ég felé fordítottam a fejem, s lehunytam a pilláim, hogy kiélvezzem az erőlködő nap melegét. – Már ami a bandát illeti – halványan elmosolyodtam.

- Ez egy igen? – hangja türelmetlenül csengett.

- Ha a szabadidőm engedni, akkor mindenképp ott leszek...

- Akkor ma már jöhetsz is – rá kaptam tekintetem, mire Cal csak győzedelmesen elmosolyodott. – Azt mondtad a telefonba, hogy ma egész nap ráérsz – vonta meg a vállát.

- Jó – adtam meg magam, s visszafordítottam az arcom a nap felé. – Ott leszek.

Pár percig némaság borult ránk, ám egyáltalán nem bántam. Hosszú idő után ez volt az első olyan szabadnapom, amikor nem fojtottak meg a teendők, vagy épp a tanulás, és ki akartam élvezni minden egyes pillanatát a szabad levegőnek, valamint a szabadságnak is. Az, hogy megbocsájtottam Calumnak, valami egészen furcsa érzést keltett a bensőmben, és megkönnyebbültnek éreztem magam.