A lila boszorkány

25. A trónteremben

Nem a főbejáraton át érkeztünk meg a trónterembe, hanem egy oldalajtón. Ahogy beléptem, szinte elvakított a fény, ami az ablakokon keresztül beszűrődött. A fényűzés és a pompa itt sem maradt el, a padló márványból volt, középen ugyanolyan vörös szőnyeg terült el, mint ami a lépcsőn is volt az aulában. A plafonról kristálycsillárok lógtak, de üres volt az egész terem, középen volt pár darab párnázott bársonyszék a trónnal szemben, más bútorzat nem volt bent. A falakon itt is festmények lógtak aranykeretben. A székekhez vezetett minket a titkár, ott szembe fordultunk a trónnal. A király és a királyné is jelen volt. Mindannyian meghajlással illendően köszöntünk, mi anyával pukedliztünk is mellé. Ahogy felemeltem a fejem, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A boszorkány király és királyné gyémánt trónon ült, négy lépcső vezetett fel hozzájuk körben, hatalmas vörös selyem baldachin omlott le rájuk a plafonról. A két trónszék mellett egy-egy militáns, ők a királyi udvar harcos boszorkányai. Sokkal nagyobbak és erősebbek, mint a viadorok, náluk tilos a családalapítás is, ők csak a királyi család jólétéért felelősek.
- Szóval te lennél Maddyanne. - szólalt meg a király és rám szegezte a tekintetét
- Igen, felség. - hajoltam meg ismét
- Hagyjuk a formaságokat. - legyintett - Hiszen rokonok vagyunk. Csodálom, hogy a bemutató bálod óta most találkozunk először.
- Sajnos a hegy másik oldalán lefoglaltak a mindennapok. - hazudtam. Azt mégsem mondhatom, hogy semmi kedvem nem volt parádézni a királyi udvarban, ráadásul pár napja tudom csak, hogy mi rokonok vagyunk.
- Quinton, elmeséled nekem, hogy ez a díszes társaság miért van itt? - nézett a király apámra
- Természetesen, felség. - köszörülte meg apa a torkát - Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem.
- Az elején és haladjunk szépen sorban. - mosolygott a királyné kedvesen, apa bólintott.
- Azt őkirályi fensége is biztosan tudja, hogy Maddyanne valójában a mi örökbefogadott lányunk. - elcsuklott a hangja, ránéztem és megláttam a könnyeket a szemében - Ő a tiszteletreméltó Westom unokaöccsének és drága Párom testvérnővérének, Cordelyának a vérszerinti gyermeke.
- Igen, ezt nyilvántartjuk. - bólintott a király
- Saját gyermekünkként neveltük, nemrég tudta csak meg, hogy valójában nem mi vagyunk a szülei.
- Milyen apropóból? - szűkült össze a király szeme, nyeltem egyet, mert most fog minden kiderülni
- A Párom és én úgy határoztunk, hogy ideje neki is Párt találnia, elrendezett házasságot terveztünk, ami neki nem nagyon tetszett és így kutatómunkába kezdett, mert más boszorkányba szerelmes.
- Ó, értem. - bólintott a király - Társaságbeli boszorkányba?
- Nem, felség. - hajtotta le apa a fejét
- Akkor gondolom ezért köszönthetjük köreinkben a két viadort. - nézett a király Devinre és Atlasra
- Igen, felség. - hajolt meg Atlas
- Értem. Nos, Maddyanne, elmeséled nekem a kutatómunkád eredményét?
- Igen, felség. - néztem fel a királyra. Vettem egy mély levegőt és kifújtam, próbáltam megnyugtatni a liftező gyomromat - Devint nagyon régóta ismerem, még gyerekkoromból. Sok időt töltött a családunkkal, mert az édesapja volt a családi viadorunk és sajnos egy tragikus eset miatt egyedül nevelte Devint, az édesanyja belehalt a szülésbe. Nem terveztük előre, de egymásba szerettünk minden társadalmi szakadék ellenére, ezért próbáltam valahogy meghiúsítani az elrendezett házasságomat a kiválasztott boszorkányherceggel. Szóval a keresgélésem során rábukkantam a lila boszorkányok legendájára, amit biztosan ismer felséged is. - a király ránézett a királynéra, majd szó nélkül bólintott, így folytattam - A legenda szerint a boszorka belehal a szülésbe, ez 100 évente két esetben fordul csak elő. Devin édesanyja belehalt a szülésbe és, mint utóbb kiderült, sajnos az én édesanyám, Cordelya is.
- Tudtam, hogy ez a téma egyszer még elő fog kerülni az uralkodásom alatt. - a király előre dőlt, könyökkel megtámaszkodott a combján és megdörzsölte a kezével az arcát. Hosszú percekig csend volt, csak a lélegzetvételeinket lehetett hallani, mikor a király hirtelen visszaegyenesedett - És Atlas te miért vagy itt?
- Én kezdeskedem Devinért, felség. - hajolt meg mélyen
- Hol az apja?
- Elhunyt, felség. - szólalt meg Devin
- Ez tragédia. - kapta a szája elé a kezét a királyné
- Valóban az. - bólintott a király - Szóval meggyőződésetek, hogy ti vagytok a lila boszorkánypár.
- Igen, felség. - mondtuk Devinnel egyszerre
- És azt is tudjátok, hogy eddig egyenrangú Párok voltak, igaz? - szűkült össze a szeme a királynak, bólintottunk - Akkor tehát ezért van itt a díszes társaság, mert itt bizony nem egyenrangú a pár két tagja és kíváncsian várjátok a véleményemet.
- Így van, felség. - mondta apa
- Sybil, te még meg sem szólaltál. - mosolygott a király anyára
- Én csak féltem a lányomat, felség. - sütötte le a szemét anya
- Nem kell, nem élünk boszorkányhússal. - nevetett fel a király, de csak ő egyedül a teremben. Betöltötte a nevetése az egész tróntermet, félelmetes volt. Aztán összecsapta a kezét - Na, megmondom, hogy mi lesz. Devin, lépj elő és gyere ide.
- Igen, felség. - hajolt meg Devin, majd kilépett a sorból és egyenesen a királyhoz sétált, megállt a lépcsők alján és újra meghajolt. A király felállt, sokkal magasabb volt, mint aminek képzeltem, egy olivazöld palást volt rajta, ahogy lesétált Devinhez a lépcsőn uszályként húzta maga után.
- Nyújtsd a kezed - szólalt meg az utolsó lépcsőfokon állva. Devin felegyenesedett és odanyújtotta a kezét, a király két kezébe fogta és lehunyta a szemét, pár másodpercig csend volt és ezt a furcsa jelenetet néztük lélegzetvisszafojtva, majd a király szeme hirtelen kipattant - Kár, nagyon kár lenne ezért a fiatal és erős mágiáért, Devin. - csóválta a fejét, majd rám nézett - Maddyanne, gyere ide.
Odasétáltam én is, már amennyire sétának lehet nevezni azt, hogy remegett mindenem. - Te is nyújtsd ide a kezed. - mosolygott rám, felemeltem és felé nyújtottam, de szerintem a vak is látta, hogy remegek. Két kezébe fogta az én kezem is, nagyon kellemes melegség öntött el, a remegés is abbamaradt, valószínűleg mágiával nyugtatott meg. Lehunyta a szemét, majd pár másodperccel később kinyitotta és egyenesen rám nézett - Westom mágiája az uralkodó benned, szeretsz a tűzzel játszani?
- I-igen, felség. - dadogtam
- Ó, milyen kár, hogy ezt apád és anyád nem élhette meg. - olyan hirtelen engedte el a kezem, hogy szabadesésben hozzám vágódott. A király visszasétált a lépcsőn és leült a trónra, majd intett nekem, hogy menjek vissza a szüleim mellé. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszasétáltam. A király odahajolt a királynéhoz és suttogva beszélgettek. A királyné először rám nézett, majd Devinre, aki még mindig ott állt a lépcső alján. Percek teltek el ebben a halk tanácskozásban, nekem óráknak tűntek. A király egyszercsak visszaült az eredeti testhelyzetébe - Megvan az ítélet. - jelentette ki határozottan és ellentmondást nem tűrően. A mellkasom fel-alá járt, ahogy vettem a levegőt, úrrá lett rajtam a pánik. Teljesen kiszáradt a szám, a szoba forgott velem. Aztán a hatásszünet után ismét megszólalt a király - Devin Cole ezek után nem lehet viador többé, Atlas. Gondoskodnod kell arról, hogy valaki a helyébe lépjen.
- Igenis, felség. - hajolt meg mélyen Atlas. Szerintem én mindjárt elájulok. Anya megérezhette, hogy nincs minden rendben, mert óvatosan megfogta a kezem és megszorította.
- Devin, elfogadod- e Párodnak Maddyanne-t? - nézett a király rá
- Elfogadom, felség. - bólintott Dev
- Ó, ez remek. Egyenesen nagyszerű. Akkor hát Easton, Copper. - bólintott a király a két militánsnak, akik azonnal mozdultak, lesiettek a lépcsőn. Easton Devin mögé lépett és hátracsavarta Devin mindkét kezét, majd erősen megfogta, míg az egyik lábával betartott Devin derekának, ekkor Copper egy határozott mozdulattal szétnyitotta az inget rajta, a gombok szanaszét repültek és a csendben hangos koppanással értek a márványpadlóra. Bal oldalt lehúzta az inget teljesen a válla alá, Devin ijedten nézett hátra rám. Csak annyit tudtam kinyögni, azt is tátogva, hogy szeretem. Ekkor Copper felemelte a kezét és Devin viadortetoválására tette.
- Servitio te dimittam, sé libre. - kezdte halkan mormolni, majd óvatosan húzta a kezét egyre távolabb Devintől. Devin üvöltött a fájdalomtól, a lábai alig tartották, de Easton meg sem moccant. - Servitio te dimittam, sé libre. - egyre hangosabban mondta a bűbájt és ahogy a keze is egyre távolabb került, láttuk, hogy valami fekete gomolyog a tenyere felé Devin testéből. Égette a szemem a forró könny, meredten álltam és egy hang nem jött ki a torkomon. Devin még mindig üvöltött. Hát ennyi volt. Ránéztem a királyra, aki mosolyogva figyelte az eseményeket, a királyné elfordult. Aztán hirtelen csend lett. Copper Devin mellé állt, Easton is. Mindketten a karjánál fogva tartották, a feje a föld irányába bukott.
- Nos, Devin már nem viador, hát nem csodálatos? - vigyorgott a király
- Él még? - nyögtem ki erőtlenül
- Persze, hogy él, kedvesem. - nézett rám a király - Csak leszedtük a tetoválását, hogy hercegi rangra tudjuk emelni.
- Tessék?! - csúszott ki a számon mielőtt meggondolhattam volna magam
- Maddyanne. - nézett rám apa tágra nyílt szemmel
- Hagyd, Quinton. - legyintett a király - Végülis rokonok vagyunk. Na most elviszik Devint, hogy kicsit összeszedje magát, aztán holnap reggel találkozunk ugyanitt. - felállt a király is, a királyné is. Devint kivonszolta a teremből a két militáns, utánuk távozott a királyi pár is, mi pedig mind a négyen lerogytunk a kitett székekre.