Jegenyenyár

Jegenyenyár 1. fejezet

Flóra szemszöge:

Május eleje van. Végre megérkezett a tavasz, az egyik kedvenc évszakom. A mai nap egy elég mozgalmas nap volt bent az irodában. Jön a nyár, indulnak a leállások, hatalmas kavalkád ez nálunk minden évben. Úgyhogy ilyenkor mindig kijövök ide a Margitszigetre, amikor besötétedik és csodálom a gyönyörű budapesti fényeket. Ez volt az egyik nagy szerelmem gyerekkoromban, mindig itt szerettem volna lakni. Aztán amikor az élet úgy hozta, hogy jönnöm kellett, nagyon boldogan vettem a dolgaimat a nyakamba és jöttem fel ide. Nem indult szépen itt fent az életem, de majd erről később.

Én jöttem fel elsőnek, aztán a három bátyám is. Igen, mi egy négyes ikerpár vagyunk. Mindent nekik köszönhetek, ha ők nincsenek, ma már én sem vagyok itt. Én 17 évesen jöttem fel ide lakni, ennek már 10 éve. Marci, Nimród, Záven 19 évesen jöttek fel. Azóta újra minden a régi közöttünk. Imádjuk egymást, és hát tudjuk, milyenek a bátyusok, soha nem lehet mellettük unatkozni. Nem szoktunk veszekedni, már kinőttünk belőle, meg mi inkább összetartottunk még a hülyeségekben és a gyerekes csínyekben is. 

Ahogy ezeken elmélkedem, csodálom a gyönyörű Dunát, amint csendesen sodródik messzire.

Már későn van, gondoltam hazamegyek. El is indultam vissza a kocsihoz, de ahogy megfordultam, neki mentem valakinek.

- A francba már...- mondta egy érdekes rekedt hang.

Én nem tudtam megszólalni, ugyanis a rohadtul forró kávéja a mellkasomon landolt, egészen pontosan a pólómon. Annyira forró volt a kávé hogy gőzölgött a pólóm.

- Úristen, ez rohadt forró! Mi a jó istent iszol, ember?- kérdeztem tőle fájdalmasan, mert tényleg lángolt az egész mellkasom.

- Ne haragudj, nem láttalak, rohantam a taximhoz. Kérlek, aláírok neked bármit, csinálhatunk 100 közös képet is, csak ne kelljen holnap ezt az egész sztorit bármely szennylap oldalán látnom. - mondta a rekedtes hang kétségbeesve.

Na, itt néztem fel, hogy ki a jó isten ez. Mert én nem tudtam. Felhúzott szemöldökkel és kérdő arccal néztem, hogy „Mi van"?

- Na neeeee, te nem ismersz fel? - kérdezte meglepődve egy gyönyörű barna szemű huszonéves éves srác. Basszus az a szakáll.

- Bocsi, de nem. - mondtam neki őszintén, miközben próbáltam a forró gőzölgő kávés pólómat minél távolabb tartani magamtól. Még jó hogy a bő cuccokat szeretem.

- Vicces vagy, ugye nem vártál itt, hogy mikor végzünk a próbán? - kérdezte bizalmatlanul.

- Na, jó figyelj, tőlem a pápa is lehetsz, nem érdekel. Én ide napi szinten kijárok télen-nyáron. Kiszellőztetni a fejemet, bár semmi közöd hozzá. Nem miattad jöttem, pláne ha tudnám, hogy ki vagy, még jobb lenne. - mondtam neki már egy kicsit idegesen, mert közben már elkezdtem fázni az átázott felsőmben.

- Neked nincsenek barátnőid, esetleg húgod? Tudod, Valmar? Ilyesmik... - mondta ezt úgy, mintha totál hülye lennék. Kezdtem is úgy érezni magamat, bevallom.

- Húgom nincs, ha már ennyire érdekel, de van három bátyám és egy öcsém. Barátnőm van, de ő meg sokkal idősebb, mint én, úgyhogy bocsi, de kinőttem abból, hogy plátói szerelmet tápláljak cuki énekes kisfiúk után. - mondtam neki gúnyosan. Aztán leesett, amikor levette a sapkáját.

- Jaaaaa, hogy te vagy az egyik úristenes srác... Az egyik bátyám barátnője már 7 hónapja nyúz, hogy menjek el vele egy koncertre. Na, hát eddig se sikerült rá vennie. - mondtam neki őszintén. Amikor ránéztem, azt a meglepődött arcot, még élek, nem felejtem el. Még a szája is nyitva volt. Én nagyon elkezdtem nevetni.