Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Fellángoló tűz

Minden élet halállal ér véget, ami bánatot hagy hátra és sóvárgást az elmúlt szépségek után.

Volt már benne részem régebben is, de amikor őt elvették tőlem, mindenem szertefoszlott. Annyira élettel teli jelenség volt ő számomra, észre sem vettem amikor a világom központja lett.
Nap mint nap hiányzik a vidám mosolya, miközben egészen szűkre húzta szemeit. A személyiségének ragyogása, csillagokkal vetekedett. Éles csivitelő hangja, az érett gondolatok amik elhagyták száját. Mindene hiányzik.
Borzalmas humora volt, még ezt is saját javára tudta fordítani, amikor értelmetlen vicceket mesélt, már inkább azon nevettünk mennyire erőlködik, mégis nevettünk ami nála fél sikernek számított. Azt mondta a leghosszabb dalnak is a végére érsz majd egyszer, másodpercekkel a befejezés előtt nem kezdesz el azon töprengeni, mi lesz ha vége szakad, vagy hogy jó zenét választottál-e! A lényeg, hogy tudtad-e élvezni a zenét? Felszabadultál?
Azt hiszem az élet az ember leghosszabb dala, amit kötelezően végig kell hallgatni. Vajon tudjuk valaha teljes szívvel átérezni a dallamát? Vagy elnyomja az élményt a fülünkben dübörgő aggodalom hangja?

— Caly? – integetett arcom előtt Luis – Figyelsz?

Megbánást sugallva hajtottam le a fejem. Nem! Ismét elkalandoztam. Az elmúlt pár napban nem először fordult velem elő. S, minduntalan ugyan abba az irányba szaladtak el gondolataim.

— Arra gondoltam – kezdett bele most már szerintem harmadjára – fel vehetnénk egy baloldali vágóképet is.

— Persze, ahogy gondolod. – helyeseltem.

— Statiszták! – kiáltott fel türelmetlenül.

Az említett személyek kapkodva rendezték át a helyet miközben és a nyüzsgő tömeget kerülgetve lassacskán átvándoroltam a másik oldalra.

— Csapó és kettes kamera. – mutat a szőke emberre aki most velem szemben áll az állvány mögött.

Már nem is számolom hanyadjára vesszük újra ezt a jelenetet, egy a biztos nem ez lesz az utolsó.
A kis szökésből visszatérve jól ráolvastak a fejemre, mindannyian. Mérges és megvető pillantásaik enyhültek, ismét beszélnek velem, többnyire nem kerülnek ahogy eddig tették. Értem én haragszanak.

— Állj! Leállunk. Ez nem jó. – jött közelebb hozzám – Még több vidámság kell, húzd ki magad, lendületesen sétálj. Mehet. – hátrált ki a felvétel látószögéből.

Csak egy egyszerű bevonulás, semmi szöveg, csupán léptek és néhány tekintet.
Kezemmel megérintem a fa törzsét és sokadjára ismét bevonulok.

— Újra, ne lóbáld a kezed. Kettes kamera veszi továbbra is de kérek egy közelit az elején. – adta ki az újabb utasításait.

Csüggedten tettem meg azt a pár lépést vissza a kiindulópontig. Mélyen beszívtam a levegőt, akaratlanul is elnevettem magam azon, hogy mennyire szenvedek.
Lendületesen, de ne lazán, közelebb de ne túl közel, most inkább balról, sőt legyenek interakcióim, viszont ne lóbáljam a kezem.

— Ne ugrándozz, a lendületesség magabiztos legyen és ne gyerekes.

Hitetlenkedve tudatosult bennem, hogy kezd olyan lenni mint egy ördögi kör ami soha nem ér majd véget. A tökéletlenség csapdája.
Ezúttal mindent beleadok, mert nincs az a pénz amiért én ma még egyszer megcsinálom ezt.

Tartottam a szemkontaktust a kamerával, ütemesen és magabiztosan lépkedtem, megérintettem a fát, elmosolyodtam a négyes kamerára néztem és megvártam míg megcsinálja a közelit.

— Tökéletes! – vont ölelésbe a rendező, hasonlóképp örvendeztem vele – Mára ennyi mielőtt szétpattan az agyam.

Megkönnyebbülve engedek a tartásomon. A stábosok fürgén rakják el a díszletet és a felszereléseket.