Blue Lights [L.R.H.]

- Tizedik fejezet -

L u k e

- No matter where I go, I'm always gonna want you back, want you back – fejeztem be a dalt, majd összenéztünk a srácokkal, és elégedetten elmosolyodtunk.

- Ez elég jó volt, nem gondolod? – fordult Ash vigyorogva Cameron felé, aki ugyanúgy bámult a dobosra.

- Igen, bár néhányszor hamis volt az ének – húzta el a száját, majd rám pillantott. Sötétbarna szemeibe bámultam, s kérdőn felvontam a szemöldököm. – Nem lehet, hogy zavarban van, amiért most tudtátok meg a melegségét?

- Én sosem vagyok hamis, Ron, és azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük – utaltam kérdésére, azonban az ajtó nyílása megzavart minket.

- Ki kér muffint? – anya lépett be a helységbe, egy tálca finomsággal a kezében. A srácok azonnal lerohanták, s én is gyorsan közéjük vetettem magam, hogy legalább egyet kapjak. Végül kettő süteménnyel a kezemben, elégedetten ültem le a fotelbe, és Camre néztem, akinek csak egy darab édesség jutott, majd óvatosan harapott bele, kiélvezve az ízeket.

- A múltkor elkezdtem egy új dalt, és kíváncsi lennék a véleményetekre – kezdte Ashton teli szájjal, majd gyorsan befejezte az evést, és a telefonján kutakodott. – Elég kezdetleges, de hátha van valakinek egy jó ötlete – elindította a zenét, mi pedig kíváncsian figyeltünk rá.

Cameron nem sokkal később felkelt addigi helyéről, majd csendben elhagyta a garázst. Gondolom, nem akart zavarni vagy csak szimplán nincs oda az ötletelésért.

- Hú, baszki, ez ütős lenne – jegyezte meg Mike, majd megveregette a dobos vállát. – Olyan jó, hogy vagy nekünk! – mondta vigyorogva, s elérzékenyülve a szívére tette a kezét.

- Feldobhatnánk egy kis ritmusos gitárral – ötletelt Calum, Michael ömlengését figyelmen kívül hagyva, és a gitárja után nyúlt. Tudtam, hogy mire céloz, ezért felkeltem a helyemről, s én is hasonlóan cselekedtem. Miután Cal megmutatta, hogy ő mire is gondolt, beszálltam a játékába, s tökéletes szinkronban zenéltünk.

- Ez baromi jó – mosolygott Ash. – És mi lenne, ha gyorsítanánk rajta egy kicsit?

Nem tudom, mennyi idő telt el azzal, hogy a dobos ötletét próbáltuk a lehető legjobban feldolgozni, de mérhetetlen boldogság öntötte el a szívem, ahogy végig néztem magunkon. Nagyon régen, a kezdetek kezdetén volt utoljára ilyen, hogy mind a négyen ennyire lelkesülve dobáltuk az ötleteket, s alig bírtunk választani közülük.

Már a dalszöveget is boncolgatni kezdtük, amikor valaki szinte feltépte az ajtót. Cameron jelent meg újból köreinkben, mire érdeklődve néztünk feléje heves érkezése miatt. Az arcán azonban semmi sem látszódott, ami engem megijesztett... jogosan.

- Luke – mélyen a szemeimbe nézett, s hamiskásan elmosolyodott. – Anyukádnak szüksége van rád – ahogy meghallottam mondatának első szavát, uralkodnom kellett a gondolataimon, nehogy elöntsön a pánik. Miután vettem egy mély levegőt, és viszonoztam Ron mosolyát, a gyomrom apróra szűkült, és kiviharzottam a garázsból. Míg a fürdőbe értem, rengeteg kérdés cikázott a fejemben; Cameron vajon miért hagyta ott a társaságunk? Miről beszélhettek anyával? Mi történt? Anya elmondta neki a betegségét? Ha igen, ugye nem fogja most továbbadni a srácoknak?

De egyetlen kérdés volt a legfőbb jelenleg, és próbáltam arra koncentrálni. Reméltem ugyanis, hogy nem most jött el az ideje annak.

- Anyu? – amint beléptem a fürdőbe, megpillantottam szülőmet, aki a mosdónak támaszkodva törölte meg épp az arcát, majd felegyenesedett, és megtörölte az arcát.