Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Áradat

Szememmel szorgosan átfutottam a levelet egymás után többször is. Declan némán a reakciómat várta még a mellette álló lány elszórt szipogásokat hallatott.

— Mit gondolsz bántani fogja? – teszi fel az égető kérdést a fiú.

Hallottam mire kíváncsi mégsem tudtam felfogni a szavakat, az agyam nagyrészt kikapcsolt és az egyetlen villogó fény odabent azt a ritmust pislákolta, hogy Alexander bajban van.

— Nem hal meg, nem egy pszichopatával van dolga. – hazudtam.

Igazság szerint nem tudom milyen emberrel is van dolga. Évekkel ezelőtt a rendőrség mániákus zaklatóként tartotta számon, már akkor is őrült dolgokat művelt.
Hiába mondják, hogy az idő mindent képes be gyógyítani, ha valaki beleőrül vágyaiba az idővel csak mélyebb és rosszabb lesz.

— Szóljunk a rendőrségnek. – rázkódó teste miatt akadozva jöttek ki a szavak a száján.

— Nem rossz ötlet de alig tizennégy órája láttuk utoljára és tizenegy órája még a testvérével beszélt telefonon.

Igaza van a fiúnak, ez rendőri protokoll ha nincs a kezünkben a világegyetem legfontosabb bizonyítéka azok a barmok meg sem mozdulnak.

— Ráadásul ez – lengettem meg a papírt ami felborította a kényelmes délutánunkat – egy szóval sem említi őt.

Kicsit úgy érzem nincs mit tenni, csak mert rettegek, hogy mi történhet. Közben tudom, hogy nem hagyhatjuk őt magára.

Képtelen lennék elviselni ha az én felelősségem lenne az ami vele történik, már pedig ahogy ezek ketten itt velem szemben néznek rám. Úgy, mintha én adnám a parancsokat és látom a szemükben, hogy tőlem várják a megoldást.


Én kihez fordulhatnék segítségért?

Eszembe jutott Lorett, ha rajta múlna a földet is kiforgatná önmagából, hogy egy szerettének a segítségére siessen. Tanulnom kellett volna tőle és akkor most szolgálhatnék a várva várt megoldással. Bennem él a kép, előttem áll és bátorítóan mosolyog rám közelebb lép és arca felveszi azt a fura fintort ami mindig meg tudott nevettetni. Hallom ahogy suttogja, képes vagyok megoldani bármi legyen is az.

Hiszek neki, ennek a kísértő lidércnek a húgom emlékében.

— Ha tudnánk hol van... – gondolkozik el Melody és még mindig folynak a könnyei.

— De nem tudjuk! – meglep ahogy a fiú reagál a próbálkozásra.

Ez az ember mindig is okos volt, a tudtomra adta, hogy azt szereti a legjobban én mennyire szemfüles vagyok. Biztos van valami abban a levélben ami nem tűnt fel.
Ismét szemügyre vettem, semmi feltűnő. Az eddig benntartott levegőt fáradtan fújtam ki.

Declan tépte ki a levelet a kezemből és most ő pásztázta sorait.

— Nem értem az utolsó sort. – fejét vakarta.

— Lényegtelen, – unottan a falnak dőltem – azt minden komolyabb üzenet végére odaírja. Megrögzötten azonosít a harangvirágokhoz. – csóválom a fejem.

A galériában keresgéltem egy kép után, ha jól emlékszem még megvan. Ide-oda cikázott szemem a több ezer kép között. Meg is van. Egy régi lefotózott üzenet, kinagyítottam és az utolsó sorait olvastam:

— Érzem a harangvirág illatod, Cals hiányzol.

Ezt az idétlen becenevet aggatta rám, gyűlöltem.
A rendőrségen ültünk, anya és én. A velem szemben lévő nyomozó papír stócokat pakolgatott jobbra-balra, időnként egyet kettőt alá írt.

— Szóval azt hiszem elkaptuk. – büszke, ellágyuló hanggal mondta – Tudnál mondani valamit ami alapján biztosíthatjuk, hogy ő az?