Love at first sight I. (+18)

44.

Alexis:

Annyira fájt a hasam, hogy az valami eszméletlen. Nem voltam magamnál a fájdalomtól és még ez a rohadt láz is. Micheal egy csomó gyógyszert kevert az infúzióba, de egyáltalán semmi változást nem éreztem. Úgy feküdtem a kanapén, mint egy kupac trágya, mellettem Colinnal, aki meglehetősen aggódott. A nagy mértékű fájdalomtól vagy a gyógyszerek miatt, nem tudom, de úgy éreztem kicsit mintha bedrogoztak volna, mint egy kellemes lebegés.
- Fogadjunk, hogy ilyen izgalmas vasárnap estéd se volt még. Melyik csajodnak kötött be a szexi bátyád a kanapédon fekve infúziót... - sóhajtottam.
- Hát ez tény. Mondjuk ebben a lakásban még varrótű sincs, nemhogy más... - mondta csendesen a hátamat simogatva. Fél kezében a telefonját szorongatta, mintha várna valamire.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el egyáltalán azóta, hogy először rosszul lettem, de mióta Micheal elment még kétszer hánytam és már annyi erőt sem éreztem magamban, hogy a fejemet megtartsam hozzá. Annyira szerettem volna, hogyha az anyukám velem van, amikor ennyire rosszul vagyok. Már iszonyatosan kimerült voltam a fájdalomtól, nem evéstől, sorozatos hányástól és a láztól, hogy nem bírtam tovább és sírni kezdtem.
- Naaa, Lex, ennyire fáj? - kérdezte Colin a kanapé elé térdelve és megsimogatva a fejem.
- Nagyon, de nem ez a baj. Bárcsak itt lenne velem Anyu... - mondtam sírva, mire Colin óvatosan átölelt.
- Nem vagyok az anyukád, de mindennél jobban szeretlek és vigyázok rád. Anyukád a felhők közül vigyáz rád Apukáddal. - mondta bátorítóan és láttam, hogy még mondana valamit, de megcsörrent az asztalra tett telefonja.

A beszélgetésből a bátyjával egy szót sem értettem, mert Colin mindenre csak az "igen", "jó", "ez biztos?" Válaszokat adta, szóval biztos nem jó hírt kapott, mert az arca nagyon gondterheltnek tűnt. Miután bontotta a hívást és következőre már csak a ruhámmal és cipőmmel láttam visszatérni. Óvatosan ülő helyzetbe segített és rám adta a cipőimet. A kabát felvételében akadályozott az infúzió, de nagyon lassan együtt sikerült megoldanunk a belebújást.
- Lex, be kell mennünk a kórházba, Micheal már bent vár. Mennyi az esély rá, hogy le tudsz jutni a kocsiig? - kérdezte idegesen, mialatt ő is öltözött.
- Majd valahogy sikerül. Miért kell bemennünk? - kérdeztem nyögve, de közben nagyon is féltem a választól.
- Vakbélgyulladásod van, azonnal műteni kell. - fújta ki élesen a levegőt és láttam, hogy nagyon ideges. Hónom alá nyúlva segített felállni és fél kezében a lavórral együtt elindultunk a lift felé.
A máskor pár perces utat sikerült közel negyed óra alatt abszolválni, de a legnehezebb a kocsiba beszállás volt. Ölemben az edénnyel, fájdalmasan pihegtem és azt kívántam bárcsak ne velem történne mindez.
- Bassza meg, fent hagytam a táskád! - szólt bosszúsan az indítás pillanatában Colin. - Várj meg, mindjárt jövök!
- Nem mintha bárhová is tudnék menni... - nyögtem fájdalmasan összegörnyedve az üres autónak, mert ő már sehol nem volt.

Nagyon fáradtnak és nyúzottnak éreztem magam, így a legjobb opció a túlélésre az alvás volt. A hasam annyira fájt, mintha legalább 5000 hasprést csináltam volna, kb. Annyira volt kemény is, pedig sosem voltam a tornaórák hőse, szóval őszintén fogalmam sem volt milyen lehet 15 hasprésnél több, aminek a felèt úgyis elblicceltem mindig is. Ilyen marhaságokon gondolkodtam, de az igazság az volt, hogy már csak pár másodpercekre tudtam éber maradni a fájdalomtól. Még éreztem, hogy elindulunk, aztán később valahol megálltunk, újra indultunk, de az egész utazás olyan volt, mintha csak álmodtam volna és éppen felébredni készülnék belőle. A kórház szerencsére nem volt messze Colin lakásától, de mégis úgy éreztem, hogy nincs már erőm még a szememet sem kinyitni, nem hogy magamhoz térni és bármit tenni. Hallottam magam körül a hangokat, éreztem, hogy egy hordágyra fektetnek, de a fájdalom és a láz olyan mélyre taszított, hogy nem voltam már aktív szereplője a saját életemnek, csak mint egy üres test. Éreztem, ahogy Colin megfogja a kezem és homlokom csókol, mond valamit, de már nem értem a szavakat, mert teljesen magával ránt a sötétség.