Éden

Terápiás Nosztalgia - 2. Fejezet

– Hisz nagyjából ekkor történt meg az, melyet isteni kinyilatkoztatás néven ismer a történelmünk. Mondjuk... Khm... Történelmünk. Vicces kifejezés. – A férfi furcsa félmosolyra húzta száját. – Ön kétségkívül emlékszik rá, doktornő... – Sandán oldalt pillantott, az enyhén telt arcra.

– Csak nem arra gondol, amikor – Audrey az ölébe tette jegyzeteit és sűrű gesztikulálással erősen túljátszott színészkedésbe kezdett. – ...a magát az Úr angyalának tituláló hatalmas izé lejött az égből és azt mondta, – Hangja hirtelen egészen mélybe csapott át, felpattant a fotelra és egyik kezén görcsösen behajlította húsos, apró ujjait, hogy körmei a szeme elé kerültek, miközben a másikkal mintha egy hordót tartott volna és úgy idézte a leírhatatlan jelenséget, bár Mole szerint így se volt magasabb, mint ő, mikor feláll. – „A BÜNTETÉSETEK LEJÁRT!" – Visszhangozta fejét ingatva és Dr. Aukból előtört a nevetés, de végül erőt vett magán, visszazöttyent a székre és újra ölébe vette a papírjait. Lábait ezúttal nem lóbálta a fotelról lelógatva, inkább maga alá húzta és lótuszülésben figyelte a páciensét. – ... aztán kitört a pánik és a káosz? Nem. Egyáltalán nem emlékszem rá, kérem meséljen róla! – A férfi egy darabig csak csendesen, eltátott szájjal ült, nem tudott megszólalni a nyilvánvalóan polgárpukkasztó előadás hatására, mégis úgy érezte, maga az előadó olyan gyönyörű, hogy kénytelen elnézni neki mindezt, ahogy a szarkazmus békáját is kész volt lenyelni.

– Szóval... – Szólalt meg, mikor végre újra tudott értelmes szavakat formálni, de mégis megharapta a nyelvét a döbbenettől. Végigsimított bajuszán. – Ahogy az egész eget elborították a viharfelhők, még délben is villanyt kellett kapcsolnunk, aminek hála csak még idegesebb volt az állandóan sipítozó nő, aki épp az óránkat tartotta. Egy osztályba jártam azzal az arabbal, akit ön töröknek bélyegzett. – Gunyoros mosoly jelent meg az arcán, győzelme azonban nem lehetett teljes, hisz a doktornő újra felpillantott.

– Hm... Rasszizmusa tehát indokolatlanabb és megalapozatlanabb, mint gondoltam. Miért lenne giroszos egy arab? Azok nem a törökök, esetleg a görögök szoktak lenni? Mire alapozza ezt? – A hatalmas, zöld szemek a fekvő férfit pásztázták, aki felpattant és a doktornőre bökött.

– Arra, drága doktornő, hogy az apja és az anyja is egy giroszbüfében dolgozott és ő is nekik segített minden hétvégén. Gyakran ettünk náluk. – A szobára döbbent csend ereszkedett. Percekig csak az óra tik-takkolása hallatszott. Miért nem tudja befejezni!? Ja, hát persze... Hümmögött Mole gondolatban és még bólogatott is hozzá... Ez a munkája. – Tehát... Ahogy az óráink véget értek, a szobatársunk, akit csak Alinak szólítottunk, találkozni akart a barátnőjével és megkért, kísérjem el, hogy legyen bátorsága hozzá. Nagyon nem fűlött ehhez a fogam, dehát... Szobatársak voltunk. Gyakorlatilag ekkor szabadult el a pokol. Átmásztunk a kerítésen, ami már a kicsapással jelentett egyet számunkra, mégse állíthatta meg semmi a barnabőrű Rómeónkat, ugyebár. – A férfi felnevetett, majd elkomorodott. – Akkor már kb. fél éve lopta tőlem a kölnit és a szappant. Mindenki mástól pedig a ruhadarabokat. – Megrázta fejét és visszatért gondolataiba. – Ahogy az Ave avenue-n haladtunk, Ali mintha a barátnőjét látta volna egy ismerős autóban, azt azonban mégse tudta mondani, hogy biztos ő volt, hisz kapott egy üzenetet, hogy hol találkozzanak és az autó egyáltalán nem arra tartott. Én pedig csak bíztattam, menjünk tovább, biztos vár rá a lány. (És titkon reméltem, hogy vele van egy barátnője is.) – Mole megnyalta a száját, ahogy visszagondolt. – Az idő viharos volt, de hát ősszel ez még megesik. Ahogy a szürkületi homályban sétáltunk, a viharos szélben és a szakadatlanul hulló esőben, láttuk, hogy egy bobby épp bírságot ró ki az esőre szemetelésért. Kénytelenek voltunk azonban folytatni az utunkat, még ha ez egy olyan jelenet is volt, amit az ember meg szeretne nézni, főként gyerekfejjel. Siettünk hát tovább és épp ez a rendőr volt az, aki megtörte a jeget kettőnk közt. Elkezdtünk egymásnak rendőrvicceket mesélni, majd kb. a harmincadik után ő áttért azokra a viccekre, amik kifejezetten ellene és a népe ellen irányultak. Remekül szórakoztunk az arabos vicceken és a megannyi zsidóviccen, amiért rengeteg anyuka a gyermeke fülét befogva, áspiskígyót megszégyenítően gonosz pillantásokat vetett ránk. – Újra elmosolyodott, miközben Dr. Auk tekintetét kereste, aki ezúttal szinte mosolyogva figyelte. Annyira belemerült a visszaemlékezésbe, hogy mosolyra húzódó ajkain kívülre került bal szemfoga. – A viccek lassan elfogytak, ő pedig, hogy ne legyen csend, elkezdett mesélni a barátnőjéről. Arról, hogy mennyire szeretik egymást, és hogy gyakorlatilag csak a lány miatt bírja az iskolában. Egész érdekes volt, gyakorlatilag akcentusa nélkül beszélt. Amikor erre rákérdeztem, azt mondta, hogy ő már Angliában, Stratford Uppon Avonben született, Birminghamtől délre. – Magyarázta sűrűn gesztikulálva Malcolm, miközben tekintetével köröket írt le a plafonon.