Noran Sanders - Jövőbe Zárva

XII. Úttalan utitárs

Ez a nap már eddig is túl hosszasra és akciódúsra nyúlt, de ahogy nézem még mindig nincs vége. Ugyan a békesség és a családiasság ígérete várt minket, de azért én már rég visszaépültem volna az igencsak hiányolt antiszociális énem páncéljába. Olyan közel volt az a nő, de a halál is, mintha együtt járnának. Bárki is az, ma kockáztatta az életét értem, illetve sokakért. Ő legalább már úton volt a megismerkedésünk felé, ugyanakkor van ami már a semmiből meglépte ezt. Hisz az energiarengeteg markolászása közepette éreztem valamit, de helyesbítve inkább valakit. A kezem magától kapott oda, ahol a kislány várta a halált. Mintha élne bennem valami, talán az volt minden bátorságom forrása. Ha már kívül lassan haldokoltam is, ott bent mindenbizonnyal bújt még valami reményként. Ahogy egyre csak vergődtem össze az úgymond csapatommal, úgy éreztem a széthullás közeledtét is. Körülöttem egyre családiasabb volt a légkör, viszont az a repedés a tudatosságom falán már lassacskán töredezett tovább. A sok majdnem csak halál és az állandó veszély tudtam, hogy egyszer sok lesz. Eleinte nem is tudom, hogy mi tartott vissza a temérdek gyötrelem közepette a széteséstől. Mondjuk még most sem éreztem, hogy besokalltam volna, inkább féltem a kitartásom megszünésétől. Na de a kocsi és a visszautasíthatatlanná tett vacsora meghívás. Amikor is Lucyval mindketten nyitottuk volna a szánkat egy kis ellenkezésre. De aztán egymásra néztünk, és valszeg mindkettőnk agyán átfutott, hogy evés helyett egy többszöri halálhörgésekkel telt délután jutott. Inkább élveztük a biztonságos társaságot illetve a régimódi, és elvileg megbízható kis kínai kajálda gondolatát. Ezen sorokat írva azért én is megennék egy keveset belőle, lefogadom, hogy nem vagyok egyedül. Vegánok bocsi. Naszóval úton voltunk és már talán biztonságban is, most csak egy normális válasz kellett Meray kérdésére.

- Aztán a koradélután látogatott reggelizőhely nem jött be?

- Hogy is mondjam... Nem tetszett a kiszolgálás.

Nem tűnt könnyűnek megmásítani a történéseket, de Lucy is sikeresen besegített.

- Ja, hát nem azt kaptuk, amire számítottunk, és így hamar ott kellett hagynunk őket.

Mint láttam, ez mint válasz több volt mint elég, bár egy olyan személy kapta, akinek piroslott a szeme fehérje. Aztán csak csak odaértünk az említett kajáldába, ami szolidabb volt, mint én azt hittem. Egy büfékocsi szerű pici bódé várt minket a lépcső tetején. A vaskos téglafalon egyetlen kisebb ablak bújt a plakátok között. Árak és ajánlatok... tisztára furcsa hangulat teremtődött bennem, de a lista olvasgatása közben rángattak is tovább.

- Vicces vagy, de továbbra sem kérünk a két napos gyorskiszolgáló kínálatból.

A vállam el is lett engedve amint beljebb értünk, és a lépcsőmászáson túl egy kis eldugott kínai kert mutatkozott meg. Apróbb tavacska, benne halak sokasága, és körben hangulatvilágítás és körülfűtött kiülők fogadtak. A tavacska mellé beültünk, és a lebegő villanykörtéktől, illetve az égszínkéken hullámzó víz rabul is ejtett. Ezek mellett az ottaniak számára retro történés következett, mikor is papíron írva hozták az étlapot. A korábban említett amerikai csirkehusira már rá is böktem és kis ázsia nőci vigyorogva meg is indult befelé. Valahogy mindenki ugyanerre a döntésre jutott, és az ujját a kis barna falatkákon tartotta, és ez elég is volt a pincérnőnek.

- Amúgy képzeld Noran, Meray és én mostanában ugyanazt szoktuk haluzni. Baszki ma keresni is kezdtük azt a rejtélyes legfelső szintet, de semmi. Szóval akkor tényleg csak haluztuk, hogy feltörtük és ott császkáltunk, ugye?

- Hacsak nem építettetek fel mégegyet, akkor nem sok esélyt látok rá. Nem viszitek túlzásba?

- Talán, de ha egyszer jobb így? A világ minden hibáját nem javítjatod ki. Nem az hogy keveselnénk, inkább csak továbbra is nehéz a boldogság.