Az utolsó macska-Our Little Kitten (bts ff.)

12.

A fekete macskájuk eltűnt.

Suga alig bírt legalább addig a helyén maradni, amíg a farkasok mélyebbre hatoltak az erdőben zsákmányért. Amint az utolsó is bemerészkedett a fák közé úgy kezdett el ő is szaladni mintha puskából lőtték volna ki, egyenesen hazája felé. Útközben akarva akaratlan is elkezdett gondolkozni. Hogy hogyan is mossa le magáról a farkasok szagát hogy azok ne találják meg. Hogy hogyan magyarázza el anyjának mibe keveredett. Lehet hogy haza se kellene mennie, csak a bajt hozná rájuk. Amúgyse hiányzott senkinek... A farkasok jobban bántak vele mint az anyja. Ez a gondolat megállásra késztette. Nem volt biztos benne hogy vissza kellene e mennie családi táborjukba. De ha nem is menne nem tudna hova menni. A farkasokhoz természetesen nem mehet, mert ha eddig nem akarták megölni, a szökés után biztosan megtennék.

Pár perc gondolkozás után úgy döntött, hogy mégis anyjához kéne visszamennie, mert vigyáznia kell rá, és a kisebb testvéreire amíg azok el nem hagyják őket. Újra gyorsabban kezdte szedni a mancsait és teljes sebességgel a folyó felé vette az irányt. Percekkel később elérte a vizet, és undorral telve belemászott. Suga nem szerette a vizet. Bundája mindig elázik és nehezen szárad. Úszni se nagyon tudott, így ügyelt arra, hogy csak biztonságos mélységig menjen. Mikor mancsai kellőképpen eláztak gyorsan a víz alá nyomta teljes testét, hogy elfedje az üldözőinek illatát. Mikor úgy gondolta, hogy lemosta az idegen szagokat kimászott a folyóból, majd gyorsan hazafelé vette az irányt, félve hogy túl sok időt pocsékolt el a vízben ázva. A percekkel később hallatszódó dühös vonyítások alapján ez helyes feltételezés volt.

Órák óta futott amikor elfáradt, mancsai mintha kőből készültek volna és hiába állt meg időnként pihenni, nem tudott elég energiát gyűjteni. Nem adhatta fel. Otthon várt rá az anyja, a testvérei, és ha elég boldog lesz mindenki, akkor talán egy kis élelem is. Vékony testét hurcolva fontolgatni kezdte, hogy legalább a vacsorát megvárhatta volna, hátha ő is kapott volna egy-két finom falatot.

*****

A farkasok egymást bámulták, a vadakat elfelejtették. A fekete szőrgombóc akit ott hagytak amíg vadászni mentek eltűnt. Elment, ezt biztosan tudták, mert nem volt erőszak jele a közelben. Vöröset látott mind a hat. A csendes háborgást Hoseok szakította félbe, aki körül a levegő is megváltozott. A bizonyítási vágy, hogy tud gondoskodni a drága macskájáról eltűnt; helyébe gyilkos düh lépett. Fehér orrát a magasba emelte, és minden vadat megrázó területi vonyításba kezdett.

Hoseok ritkán használta ezt az üvöltést, és legutóbb akkor hallották a többiek amikor Tae-t gyáva módon egy csapat oroszlán támadta meg, és Hoseok találta meg először. Mindannyian emlékeztek arra a napra, habár csak ketten voltak szemtanúi annak az alkalomnak. Tae akkor kapta meg a sebét a mancsán, Hoseok pedig mind egy démon vadászott le mindent ami fenyegethette volna a falkatársát.

Mielőtt észbe kaphattak volna, mind a hatan a maguk vonyításába kezdtek, de nem is annyira bánták. Tudták, hogy a macskájuk hallja őket, és tudja, hogy le lesz vadászva. Nem fog elmenekülni előlük. Egy pillanattal később mindannyian a földet kezdték szaglászni. Nem telt sok időbe mire megtalálták azt a csábító menta illatot, ami az Ő illatukkal keveredett. Csak felületes volt, de némán megállapodtak abban, hogyha elkapják egy életre megjelölik a sajátjuknak.