Zacc

1. fejezet

HÉTFŐ

Az útpadkán ültem életem legrosszabb napján. Figyeltem a gyér forgalmat az alig tizenötezer főt számláló kisvárosunkban és próbáltam mindenre gondolni, csak a mai napra nem. Mert azt, ha lehetne, örökké el akartam felejteni.

Az általános iskola első osztályában kezdődött. Mint mindenhol, nálunk is megvoltak az erősebb, illetve kevésbé erős személyiségek. Természetesen én mindig is a másodikba tartoztam. De volt egy lány, aki nagyon magabiztos és gonosz volt a maga kis hétéves formájával. Azóta sem tudom, hogy miért, de engem szemelt ki magának és állandóan gúnyolódott rajtam. Ha ő volt a csapatkapitány, utoljára választott be a csapatba, ketté törte a ceruzáimat és úgy általánosságban pokollá tette az életemet. Legalábbis a hétéves énem így gondolta, amikor a Hannah Montaná-s ceruza felett sírtam.

Az a nap sem volt különb a többitől. Emlékszem, tavasz volt és sütött a nap, ezért a nagy szünetben megengedték a tanárok, hogy kint játszunk. Sétáltam az udvar egyik feléből a másikba, miközben a szememmel kerestem az, azóta is legjobb barátnőmet, akivel bújócskáztunk.

Pechemre viszont pont kereszteztük egymás útját Fannival, aki egy „miért ne?" vállrándítással kigáncsolt, én pedig térdre estem. Ha emlékezetem nem csal, akkor még gúnyosan nevetett is.

A térdemet fájlalva leültem a földre, gondolva most már minden mindegy. És akkor történt meg először, de közel sem utoljára, hogy találkoztam a fiúval. Nem akármilyen fiúval, hanem A Fiúval. A nagybetűssel. Ő volt az egyetlen, aki odajött hozzám és segített felállni. Én pedig csak tátott szájjal bámultam a sötét szőke hajú kisfiúra, aki felsegített a földről.

Ekkor estem először szerelembe, szerintem utoljára is. Természetesen nem tudtam a kérdésére válaszolni, csak elpirulva bólintottam és zavarban elszaladtam. Nem követett.

Viszont, az én barátnőm előbújt a rejtekhelyéről miután egy ideje nem találtam meg és elunta magát. Amikor összetalálkoztunk és megkérdezte miért nem kerestem, csak annyit mondtam:

- Tetszik egy fiú.

Ez a mondat indított el egy tíz éves folyamatot, aminek következménye, hogy az út melletti padkán ültem, mellettem a lefektetett biciklimmel és azon gondolkoztam, hogy elhagyjam az országot és nevet változtassak.

Az eltelt tíz évben mindenhol ott volt. Várható, egy városban lakunk, aminek lakói kisség nárcisztikusak és azt hiszik jobbak, mint a szomszéd városok lakói. Így történt az, hogy mindenki, akivel egyáltalános iskolába jártam, a középiskolás osztály társam is, vagy legalább iskola társam. Ideértve életem szerelmét és örök nemezisemet is, aki azóta is szekál.

Ma már tizenhét éves vagyok, de az értetlen rajongásom nem múlt el, sőt, napról napra erősebb. Tizenegy-tizenkét évesen, amikor a lányokat elkezdik érdekelni a fiúk és fordítva, de még azon az ártatlan gyerekes szinten, kezdtem el először naplót írni. Úgy gondoltam, hogy ez milyen nagylányos és menő. Lapokat írttam tele a szerelmem nevével és írtam le mit csinált. Tehát semmi olyasmi, amit ne csinált volna minden kamaszlány. Csak egy a baj. Én nem hagytam abba. Többek között ez is lett minden bajom okozója.

A legtöbb lány olyan tizennégy évesen, amikor elkezdődik a középiskola, abbahagyja a naplózást. De én nem. Jót tett a lelkemnek, hogy leírhattam a legmélyebb, legsötétebb gondolataimat is, amiket még a legjobb barátnőmnek sem mertem elmondani. És persze írtam róla is, sokat.

A mai napig oda vagyok Tomiért, a fiúért, aki anno felsegített.

Mindenki ismerte őt. Ez egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. Ezáltal nagyon gyorsan terjednek a pletykák, gyorsabban, mint a futótűz a bozótosban. Fogadok a többség vérrokon és még csak nem is tud róla.

Soha nem vittem magammal a naplómat, csak és kizárólag otthon írtam bele.

Nem véletlenül.