Te vagy az! /BEFEJEZETT/

Álomszuszék

Huszonhatodik fejezet
😴

Hajnali két óra volt.
Még csak hajnali kettő, mikor felvertek minket.
— Keljetek! Varga valami szivatással készült a diákoknak. Segítenünk kell — mondja Gellért felrázva engem, hogy egyáltalán kinyissam a szemem.
Fél órát, ha aludtam, de lehet sokat mondok. Teljesen kábán húztam fel a zöld pólóm, a pizsamámat ledobva. Kimentem a hidegbe, a lányokba karolva és észrevettük a diákokat a focipálya közepén dideregve. Aztán megjelent Varga is.
— HOGY NE FÁZZATOK ENNYIRE, 10 KÖR FUTÁS! — ordítja el magát, mire értetlenül nézem, ahogyan nemtetszésüket abszolút lenyelve nekikezdenek a köröknek.
— Mi a terv, tanárnő? — kérdezi Patrik.
— Büntetés — mondja kertelés nélkül. — Az egyikük alkohollal kínálta a társait, mindenkit megbüntetek, de a lányt annál inkább — szögezi le.
Mint aki vérszemet kapott, fegyelmezi a lustákat és azokat, akik le akarják vágni a köröket.
— És mi az elképzelés? Halálra futtatni Fédrát? — kérdezi kissé összefolyva Samu, mire mind felnyársaljuk a tekintetünkkel.
— Ó, Szlatényi! Fogalmad sincs mennyire megkönnyítetted a dolgom— mondja gúnnyal teli hangon Varga.
— Hát nem ez a dolgunk? — kérdez vissza.
Mind lehajtott fejjel állunk, én félig alva járva.
Samu elárulta, hogy tudtuk ki hozott piát, amiért fogalmunk sincs milyen bűntetés járhat, de Vargát elnézve nem kapunk kegyelmet.
— Láttátok már a tanárok lakását?
Természetesen költői kérdés volt, és mind tudtuk mi következik, legfőképpen Patrik, aki megszorította a kezem.
Amíg mi átkullogunk Varga irodarészébe, megrezdül a telefonom és csak egyetlen pillanatom volt leolvasni ki írt.
Balázs Máté.
— Bodza! Kérlek ne húzz fel még jobban! — mondja kíméletlenül a tanárnő, aki sanszos, hogy jövőre megbuktat minket (vagy Bába).
A faházba érve sokkal nagyobb volt a tér és simán befért egy három személyes kanapé is, ahol helyet foglaltunk.
— Ha valamit ilyen higgadtsággal kezdenek, az sosem jelent jót — suttogja Ron.
Érdekes módon Patrik csak egy dologra összpontosít: hogy figyelmesnek tűnjön Varga előtt. Éppen ezért nem reagál semmire sem és eléggé feszülten néz ki. De túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen bármi is jelen pillanatban.
— Eddig nagyon elnéző voltam veletek és mindenek felett kedves! A másik csapattal teljesen másképp bántam. Most, hogy tudom ti is falaztok a kicsiknek, sokkal óvatosabb leszek — néz végig rajtunk. — Mostantól nehezítek a dolgotokon és a boltba sem mehettek ki. Nem kószálhattok el semmerre, akárkinek legyen szülinapja, vagy bármilye!
Egyáltalán nem vettem magamra, azzal küzdöttem, hogy ne bukjon le a fejem. Úgy voltam vele, hogy ezt a pár napot már fél lábbal is kibírom.
Egyszer csak elhalkult minden körülöttem és a szemem is lezárult.
— Kelj, álomszuszék! — suttog a fülembe Patrik, mire egy kellemes bizsergés suhant végig a testemen.

Reggel küldtem anyának pár fotót a tegnap estéről és ismét felköszöntött (már negyedjére). Aztán megnyitottam Máté üzenetét és elgondolkoztam, hogy Patrik mit reagálna arra, hogy beszélek a volt barátommal. De hát egy „ugye, hogy nehéz!?" kérdés tök barátin hangzik, szóval szerintem nem nagy ügy.

9:34

Bodza üzenete: Tényleg kemény.

Máté üzenete: volt hogy három órán keresztül krumplis zsákokat kellett pakolnunk, pedig nem is a konyha részlegre lettünk beosztva. Elvileg van ott egy alkalmazott, akit pontosan ezért fizetnek.

Nem tudom miért csevegünk úgy, mintha mi sem történt volna köztünk, de addig jó!

Bodza üzenete: Mi falaztunk egy gyereknek és mától megváltoznak a játékszabályok. Félek.

Máté üzenete: Ne menj ki a faházból:D

— Patrik? — kérdezi csillogó szemekkel Gerda.
— Csak Máté kérdezte, milyen a tábor.
— Máté? Az a Máté? — ül fel.
— Igen, a volt barátom Máté — pontosítok.
— Még mindig beszélgettek?
— Konkrétan semmit sem írtunk vagy mondtunk egymásnak, miután megszakadt a kapcsolat — vonom meg a vállam.
— És ez nem véletlen! Szerintem tök fölöslegesen irkáltok — veszi elő a telefonját.
— Mit csinálsz?
— Letörlök egy sztorit, ahol túl jól érezzük magunkat. Máté is látta, lehet azért zaklat.
— Mutasd — megyek oda.
A képen én épphogy látszódok, szinte alig, hiszen Gerda a mögöttem lévő táncparkettet, az embereket és a fényeket akarta megörökíteni. Én előtte ültem és Máté simán felismerhetett féloldalasan is.
— De ha meg nem írok vissza, akkor bunkó leszek. Sosem éreztem úgy, hogy haraggal váltunk volna el.
— De egy fiú sosem akar mást egy lánytól!
— Ez nem így van! Itt van Ron — gondolkozok. Gerda félre billenti a fejét és sokatmondó pillantással néz rám. — Oké, akkor itt van Samu!
— Valóban, az egyetlen kivétel — bólogat.
— Jó! Ha legközelebb is ír, nem válaszolok — vallom be magamnak is, hogy ezt el kell engedni.
— Helyes! Most pedig menjünk reggelizni — pattan fel, és én is így teszek.
Az ebédlőben már mindenki ott van, sőt Varga tanárnő elkezdte a beszédét, így hát észrevétlenül osontunk a szokásos helyünkre.
—...éppen ezért ma vízibomba csata lesz déltől. — Minden diák megtapsolja a döntést. Úgy néz ki nagyon örülnek neki. — A csapatok maradnak a régiek.
Nyugodtan folytattam a sült virslim evését, amíg a csapatok egymást túlkiabálva beszélték át a stratégiát.
— Szerintetek mi ebben számunkra a szivatás? — kérdezem, de ekkor Varga megjelenik az asztalunknál.
— Szép jó reggelt! — köszön gonosz mosollyal. — A feladatotok, hogy töltsetek meg 400 lufit, amíg kezdünk — pipál egyet a teendők listáján. — Utána semmi más dolgotok nincsen, csak egy aprócska segítség: a játék végeztével a lufi darabokat össze kell gyűjtenetek — mosolyog erőltetetten, majd látva, hogy nem mond senki semmit, bólint egyet és továbbhalad.
— Aha, egy aprócska feladat, ami este 11-ig fog tartani.. — nevet fel Gerda, mire Ron átkarolja. Igyekszem semmi másra nem gondolni, csak arra, hogy milyen aranyosan néznek ki így együtt.

Tehát a délután kipukkadt színes lufi darabok szedegetésével töltöttük és csak annyi vigasztalt, hogy legalább jól érezték magukat a kilencedikesek.
— Nekünk miért nem volt ilyen táborunk? — kérdezem.
— Ja, jó lett volna — ért egyet Ron.
— Nem igaz! Mert a segítőink tuti rosszabbak lettek volna, mint mi — teszi fel a mutató ujját Gerda, mire felfelé ível a szám.
Patrik odasétál hozzánk és leguggol mellém.
— Imádom a mosolyod — suttogja a fülembe.
Ránézek és mostmár tudom, hogy az az eddigi megfejthetetlen arckifejezése vonzalmat jelentett.
Neki az is tetszik, amit én a legjobban utálok magamban.
— Pedig nem sokszor látod — döntöm oldalra a fejem.
— Hé! Ti ketten! Nincs beszéd! — sétál el mellettünk Varga, aki amilyen hirtelen felbukkant olyan hamar el is tűnt.
— Ez mi volt? — kérdezem Patriktól, aki megfeszített álkapoccsal dolgozik tovább. — Mintha komolyan vennéd az előbbi utasítást.. — jegyzem meg halkan.
— Jobb lenne, ha nem kavarodnánk több bajba.
— Jogos.
Mégsem stimmel valami.
Patrik hirtelen jó fiú lesz és helyet cserél Samuval, aki tegnap úgy berúgott, hogy elárulta a csapatot.. az egyetlen, akire sosem gondoltam volna.
Mi lett a srácokkal?

Hulla fáradtan dőltünk az ágyba. Gyorsan haladtunk, ezért este nyolcra készen lettünk a szemét szedéssel. Ekkor csörrent meg a telefonom és felvettem anyának a videóhívást.
— Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fogsz, Bodza! — neveti el magát.
Mosolyogva figyelem, ahogyan letörli a szemeit, míg én is előhalászok egy zsepit.
— Mi hiányzik belőlem a legjobban? — kérdezem szipogva.
Anya átgondolja mit válaszoljon aztán belekezd.
— Te vagy az egyetlen aki önszántából látogatna meg. Apád meg..
— Beszéltél vele? — lepődök meg.
Általában én szoktam intézni ezeket.
— Megkérdezte hogy vagyok — legyint semmitmondóan, mire egy „áá, értem" sóhajjal ejtem a témát.
— Tudod, hogy te vagy számomra a legfontosabb ezen a földön, ugye?
Bólintok.
— Akkor megnyugodtam. Nem mintha eddig ideges lettem volna, vagy számolnám a perceket, hogy mikor érsz haza.. nem... erről szó sincs!
— Hát persze — úgy bólogatok, mint aki egy szavát sem hiszi.
Sok szülő aggódja túl magát, főleg, ha az egyetlen gyermekükről van szó. Patrik apukájára, Tamásra gondoltam. Biztosan nem könnyű neki sem.
— Anya?
— Hmm?
— Fel tudnád hívni Cseh Tamást?
— Már miért tenném? Évek óta nem beszéltünk — ráncolja a homlokát.
— Mint aggódó szülők, biztosan lesz mit megvitatnotok..
A pixeles képernyőn anya gondolkozó arcát látva elmosolyodok. Úgy ismerem, mint a tenyerem, nem akarja, hogy azt higgyem bármit megtesz értem, de azért annyira mégsem tudja eltitkolni, hogy ez abszolút egyértelmű számára. Biztosan felhívja és ki tudja? Lehet barátok lesznek újra.
— Majd még átgondolom — mondja végül.

Az éjjeli járőrködést már párszor elblicceltük , de Varga ma árgus szemekkel figyelt. Kivert az ágyból és azt sem fogtam fel kivel kerültem párba, mikor már a faházak között járkáltunk.
— Mi volt az a mexikói gyompálma meg csipkebokor kombó? — kérdezi (a hangjából ítélve) Samu. Meglep, hogy emlékszik rá.
— Ja az.. csak Patrikkal van egy-egy közös sztorink — legyintek.
Nem volt fontos tudnia róla, meg szerintem csak kedvességből érdeklődött.
— Én őszintén aggódom érted — érzem a tekintetét magamon, mégsem figyelek oda. Igazából semmire sem tudok koncentrálni, annyira fáradt vagyok.
— Hogy érted?
— Mi lesz a csapattal, ha nem fog működni közted és Patrik között a dolog? — tér a lényegre.
Ezen nem lenne elég akkor aggódni, ha valóban nem működik?
— Még meg sem próbáltuk... de biztosan megváltozna — mondom, eljátszva a gondolattal.
Az olyan rossz lenne?
Akivel valódi kapocs van közöttünk, azzal nem fog csak úgy megszűnni minden... csak mi magunk tudjuk tönkretenni.
— Tudod mitől tartok? — kérdezi, majd el is mondja. — Hogy nekem Ron mindig ott lesz. Gerda vagány és barátkozós típus, Patrikot sem kell félteni... Én miattad aggódok, hogy nem találod meg a helyed nélkülünk...
Rosszul esett, amit mondott. Mintha nem is számíthatnék rá. Másfelől meg nem értettem, miért vágja a fejemhez ezt.
— Miattam nem kell aggódnod! Ha segíteni szeretnél, sem kell erről többet beszélnünk, mert fölösleges.
Bólint, megértve, hogy rosszul érint.
Lezártam a témát és eltemettem jó mélyen.