Szuperhősök Világában II. - A Masayoshi kora /BEFEJEZETT/

31. Fejezet - Felfedezések

Szuperhősök világában

31. Fejezet – Felfedezések

Amelia szemszöge

A H.E.R.O. elleni támadás óta körülbelül egy hét telt el. Az akkorival ellentétben sütött a Nap, nem fújt a szellő, még a madarak is énekre adták fejüket. Hiába uralkodott kellemes tavaszi hangulat, hiába repkedtek a szebbnél szebb pillangók és hiába virágoztak az illatosabbnál illatosabb virágok; a múlt héten történt események után az egész várost ellepte a negativitás. Mindenki félt, s miután a híradó megmutatta szerte az egész országban, ahogy a Masayoshi több tagja is H.E.R.O. ügynöknek adta ki magát a támadás napján, az emberek azt se tudták többé, kiben bízhatnak meg. A városba visszatért szuperhősök minden erejükkel, utolsó verítékükig azon küzdöttek, hogy megtalálják a Masayoshi összes rejtekhelyét, és letartóztassanak mindenkit, aki részt vett a H.E.R.O. elleni rajtaütésen. A csatában harcolók pihentek. Megpróbáltak túllépni, valahogy elfogadni azt a napot. Illetve azt a rengeteg veszteséget. Sajnálatos módon több ember életét vesztette a harcban. Akkor jöttem rá, milyen szerencsés vagyok, hogy én csupán néhány karcolással ott állhattam, és levegőt vehettem. Sokan nem mondhatták magukat mázlistának. Az építészek már megkezdték a H.E.R.O. tornyának helyreállítását, bár az biztos, rengeteg javítómunka állt előttük. Pár hős ugyancsak besegített az építésben, mivel szuperképességükkel igen hasznos segítségnek bizonyultak. Szerencsére nem volt annyira vészes a helyzet; sok fontos dolgot ki tudtak menekíteni az épületből, illetve a földszint és első-második emeletek nem dőltek össze romokban heverve, mint például a legfelső szintek. A mélyen föld alatt lévő, misztikus ékkövet tároló laboratóriumnak is sikerült elkerülnie a felszínen zajlódó pusztítást. A jó hírek mellett sajnos viszont több akadt rosszból. Az emberek feszültek, stresszesek lettek, érthető módon. Az Emlékek ünnepét is csöppet tolták, a mostani történet időpontjához képest még durván két és fél hétre álltunk a felvonulástól. Azért döntöttek így a fesztivál szervezői, hogy a kedélyek addigra hátha lejjebb nyugszanak, s a köznép is megpihenhet. Arra sajna nem gondoltak, hogy ezzel egyidőben a Masayoshi-nak is több időt adtak, hogy megtervezhessék a következő támadásukat. Tudtuk már azt, mi a céljuk, továbbá azt is, hogy a H.E.R.O. elleni támadásukat nem lehetett az utolsónak hívni.

Az a történet, amit most szeretnék elmesélni, a kórházban kezdődik. Stella szobája előtt kuporogtam a kék, sárga és piros színekben díszelgő székeken. Édesanyámat vártam, mivel szeretett volna látogatóba jönni Stella-hoz. Nem is tudtam, hogy ő és anyám már korábbról ismerték egymást. Állítása szerint néhány éve dolgoztak együtt, s a történések után érdekelte egykori munkatársa állapota. Édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy amíg ők ketten beszélgetnek, addig maradjak a szoba előtt, a váróteremben.

-292-

Engedelmeskedtem a kérésének, ugyanabban az időben, addig a röpke öt percig Natasha aggódó üzeneteire válaszoltam. Bezzeg, ha apámnak írtam SMS-t, ő tojt rám magasról, mindig a titkárnőjével üzengetett. Elhiszem, s tudom is én mennyire fontos ember ő, de mégiscsak, ha a saját lányod halál közeli élménybe kerül, gondolná az ember, csak fog valamit mondani rá személyesen, nem egy másik emberen keresztül. Halál közeli élményről beszélve, hiába telt el egy hét azóta, annak a lilahajú férfinak azt a vérfagyasztó mosolyát egyszerűen nem tudtam kitörölni a fejemből. Rémeket álmodtam tőle, s bár nem tartózkodott ott velem a kórházban, mégis láttam magam előtt. Kirázott a hideg, már csak rágondolva.

Hamarosan nyikorgásra kaptam fel a fejemet. Ezen hangot egészen pontosan az ajtó adta ki. Édesanyám lépett ki a szobából. Leülve magához ölelt, s össze-vissza szeretgetett. Mintha akkor is a rózsakertünkben ültem volna, míg ő puszilgatott. Hiába voltam még kislány akkor, azok az emlékek tisztán a fejemben éltek. Ha nagyon magam alatt voltam, azok a délutánok jutottak eszembe, aztán máris megnyugodtam.