Vérvörös Tulipán (Yoongi ff.) ÁTÍRÁS ALATT

7.fejezet

Egy újabb hét telt el. Az egész villában feszült volt a légkör. Jungkook-ot sem láttam a konyhában történtek óta. Az egyetlen ember, akivel beszéltem a lányokon kívül az Jin volt. A férfi nem erőltette többet a közös vacsorákat, helyette megengedte, hogy a konyhában egyek, miután mindenki végzett. A szökési tervünk azóta egy cseppet sem haladt előre. Most megyek Felix-hez, hogy leellenőrizze az állapotom. A folyosókat szelve, haladtam el az őrök mellett. Már mindannyiuk rájött, hogy velem nem jó ötlet kikezdeni és nem csak Min Yoongi miatt. Valószínűleg ő is közrejátszott, de a fő ok azaz volt, hogy kezdtem visszanyerni az erőm. Már nem az a gyenge lány voltam, akit idehoztak hetekkel ezelőtt kritikus állapotban. Újra az a Ryu Hyun lehettem, aki a Rivertain Hotelben történtek előtt. Újra volt erőm, hogy megvédhessem magam. A betegszoba ajtaja elé lépve, bekopogtam. Türelmesen vártam, míg engedélyt nem kaptam a belépésre.

– Gyere be! – hangzott fel bentről Felix hangja, mire kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobába. A fiú szokásosan a jegyzeteibe volt temetkezve. Fáradtan emelte rám pillantását, majd amikor rájött, hogy én vagyok az, azonnal felcsillant a szeme. A mellkasomban megjelent egy bizonyos szorító érzés, ami mindig jelen volt, akárhányszor szembetaláltam magam a fiú reményteli tekintetével. – Örülök, hogy látlak Hyun! Ülj le! – intett az asztala előtt lévő szék felé. Követtem az utasításait és helyet foglaltam. – Hogy érzed magad?

– Egészen jól. – válaszoltam bizonytalanul, miközben Felix nagy szemekkel tanulmányozta az arcom.

– Akkor vágjunk is bele! – jelentette ki egy kis szünet után, mire beleegyezőn bólintottam. A fiú elvégezte rajtam a szokásos vizsgálatokat, de az arckifejezése nem sok jóról árulkodott. Ezek szerint még most sem enged edzeni. Ez a gondolat vegyes érzéseket keltett bennem.

– Felix? – szólítottam meg a dokit, mire rám kapta a tekintetét.

– Holnap kezdődhetnek az edzéseid! – jelentette ki egy hatalmas mosoly kíséretében, mire meglepetten néztem rá.

– Tessék?

– Végre visszanyerted az erőd nagy részét és a sebeid is szépen gyógyulnak. Egy lépéssel közelebb kerültünk, ahhoz, hogy Hyunjin-t hazahozzátok.

– Ah, értem. – válaszoltam egy erőltetett mosoly kíséretében, szerencsére a fiú túl izgatott volt, hogy észrevegye.

– Nyugodtan menj és pihenj le! Holnap sok energiára lesz szükséged. – javasolta, mire elköszöntem, viszont megállított mielőtt kiléptem volna az ajtón. – Ha megkérhetlek, szólnál Yoongi-nak az edzésről? Nekem még van pár elintézni valóm. Az irodájában találod. – már épp tiltakozni akartam volna, viszont ő már vissza is tért az előtte heverő dokumentumok tanulmányozásához. Beletörődve sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón, és elindultam Seoul vezetőjéhez. Ennyit arról a tervemről, hogy elkerülöm. Több mint másfél hónapig sikerült figyelmen kívül hagynom, viszont ma szembe kell néznem vele. Idegesen lépkedtem az úticélom felé, miközben próbáltam lecsendesíteni a szívverésem. Higgadj le, Hyun! Egyet szempillantás alatt le tudnád teríteni és még csak fel sem tudná fogni, hogy mi történt. Nincs mitől félned! Ő is ember. Ő is meg tud halni. Mint mindenki más. Behunytam a szemem és elszámoltam magamban háromig. Egy. Kettő. Három. Kopogásra emeltem a kezem, ahogy kinyitottam a szemem, viszont az ajtó épp ekkor nyílt ki. Min Yoongi állt előttem. Nem mutatta, de tudtam, hogy megleptem a jelenlétemmel. A csöndet a férfi törte meg.

– Útban vagy! – jelentette ki ridegen, mire felvontam a szemöldököm. Ez most komoly? Másfél hónapig kerültem és még csak nem is kíváncsi arra, hogy mit keresek itt, az irodájának a küszöbe előtt?! – Megsüketültél?

– Felix küldött. – böktem ki végül, mire összeráncolta a szemöldökét. A pillantásából az égvilágon semmit nem tudtam kiolvasni. Ez volt az egyik legidegesítőbb tulajdonsága mind közül.

– És?

– Holnap kezdődhetnek az edzéseim. – közöltem vele, majd meg sem várva a válaszát sarkon fordultam, és faképnél hagytam. A szívem a torkomban dobogott. Nem sok ember volt, aki ilyen reakciót váltott ki belőlem, de messze a fekete hajú volt az egyetlen, aki ekkora mértékben képes volt rá. Tartottam tőle. Nem tudtam kiigazodni rajta. Sosem tudtam mi jár a fejében. Sosem tudtam meddig feszíthetem a húrt nála.

***

– Hyun! – bökött meg Jaehwa, mire feleszméltem a bambulásból.

– Igen? Boccs, elkalandoztam. Mit is mondtál? – kérdeztem, amikor szembetaláltam magam a várakozó tekintetével. A szobámban voltunk, pár órával a Yoongi-val folytatott „társalgásom" után.

– Azt mondtam, hogy minél hamarabb meg kell lépnünk innen. – ismételte el a lány.

– Holnap, majd kitalálunk egy időpontot. – jelentettem ki, miközben egyetértve bólintott. Csak mi ketten voltunk, mert túl feltűnő lenne, ha mind a négyen összegyűlnénk még ma. Yoonah és Aerum, ha jól sejtettem épp Jin-t szórakoztatták a konyhában, míg ő vacsorát készít. Még az is lehet, hogy besegítenek neki.

– Hallottam beszéltél Min-nel.

– Honnan? – néztem rá elképedve.

– Egy kismadár csiripelte.

– Komolyan?

– Nem, kihallgattam, hogy az őrök miről pusmognak.

– Ez így sokkal hihetőbb. Tudtam, hogy nem vagy te Hófehérke. – jegyeztem meg, mire kitört belőle a röhögés.

– Te hülye vagy! – lökött meg játékosan, mire széles mosoly terült szét az arcomon.

– Veled együtt! – vágtam vissza, mire újra nevetésben tört ki, viszont ezúttal én is követtem a példáját.

– Na, de visszatérve a komoly témára. – komorult el a tekintete, amint lenyugodtunk. – Hogy ment?

– Egész jól azt hiszem. Az egy nagy lépés volt, hogy nem fogtunk egymásra fegyvert. Tudod ez már kezdett szokássá válni.

– Egyre jobban kezd aggasztani ez a helyzet.

– Nyugi! Mindent kézben tartok!

– Biztos vagy benne?

– Százszázalékig. – vágtam rá, azonban a kételkedést nem tudtam kiűzni a tekintetéből.

– Ha te mondod, de légy szíves ne nyírasd ki magad! A legutóbbi pár alkalom is elég volt már.

– Igenis, kapitány! – jelentettem ki szalutálást imitálva, mire hozzám vágott egy párnát az ágyamról.

– Komolyan beszélek! – keményedett meg a hangja, mire félretettem a viccet.

– Ahogy én is!

– Akkor jó! – állt fel a helyéről. – Holnap még beszélünk! Mesélj, majd az edzésedről! – lépett ki az ajtón, mielőtt válaszolhattam volna. A csukott ajtót bámultam egy ideig, majd úgy döntöttem, hogy ideje eltenni magam holnapra. Volt egy olyan érzésem, hogy nem életem legkellemesebb ébresztőjében lesz részem reggel. A szomorú tény az volt, hogy később beigazolódott a félelmem.