Blue Lights [L.R.H.]

- Tizenegyedik fejezet -

C a m e r o n

A plafont bámultam, és nem bírtam kikelni az ágyból.

Az arcomon egy néma könnycsepp gördült le, majd követte még egy. Majd egy újabb.

Hiába, hogy nem ismerem annyira még Lizt, de nem bírom felfogni, hogy beteg. Nem bírom felfogni, hogy rákos. Ó, és szegény Luke!

Felnyögök, és az oldalamra fordulok. Miért mindig a jó emberek szenvednek? És miért kell, hogy ez halálos végkimenetelű legyen?

Ahogy beszélgettem tegnap Lizzel, bevallotta, hogy a kezelések egyáltalán nem használnának, valamint ő így már kísérletezni sem akart vele. Nem akarta, hogy beteg édesanyára emlékezzenek a gyermekei. És én megértem őt, tényleg... De valahol dühít is a gondolata, hogy neki van választása, és mégsem választja a cseppnyi reményt a gyógyulásra.

Nehezen felkelek az ágyból, majd a fürdőbe veszem az utam, ahol megállok a tükör előtt, és próbálom nem elbőgni magam az arcom láttán. Borzalmasan nézek ki. Próbáltam Luke előtt tartani magam az este, s bár sikerült is, mihelyst lelépett, sírva jöttem be a házba. Szinte erőszakkal kellett rávennem magam, hogy nehogy utánamenjek, vagy visszahívjam. Segíteni akarok neki, még ha nem is tudok máshogy, a hallgatásomon kívül. Nem akarom, hogy átélje más is, amit nekem kellett apa halála után.

- Minden rendben lesz – motyogtam a tükörképemnek, és jobbnak láttam, ha gyorsan megmosom az arcom. Le kell hűtenem a gondolataim, mielőtt rám tör a pánik.

A konyhába csoszogtam a telefonom társaságában, majd feltettem egy kávét, és a pultnak támaszkodtam, míg várakoztam. Miért pont most kell a hétvégémnek szabadnak lennie? Így nem fogom tudni elterelni a gondolataim, maximum csak tanulással.

Biztosan túlaggódom a dolgokat. Hisz Luke eddig is megvolt, nem? Valószínűleg ezután is ugyanúgy fog viselkedni, és nem lesz semmi probléma. De akkor nem érzékenyült volna el tegnap sem. Lehet, hogy nem úgy sírt, mint az emberek általában szoktak ilyenkor, de nem pont a néma könnyek árulják el a legtöbbet?

A tejet kutatom a hűtőben, mikor meghallom a csengőszót, és morgolódva dobbantok. Egyrészt, a reggeli látogatóm miatt, másrészt pedig elfelejtettem tejet venni... Na mindegy, megisszuk feketén azt a rohadt kávét.

Mérgelődve megyek a bejárathoz, és mint aki mérges az ajtóra, szinte feltépem. Visszatartom a lélegzetem, ahogy a kék szempárba nézek, s egy pillanatra megfagy az ereimben a vér. Ugye nem...

- Ron, jól vagy? – kérdezi összevont szemöldökkel, és végignéz rajtam. Nem bírok megszólalni, ezért Luke a következő pillanatban már mellettem áll, belöki az ajtót, és átkarolva a vállam a nappali felé irányít. Miután leülünk, a mellkasára húz, amitől elönt a bűntudat. – Minden rendben?

- Ezt én is kérdezhetném – mormogom, s szorosan behunyom a szemeim.

- Mi? – elgondolkodik, majd nagyot sóhajt. – Ó... Ó! – szinte hallom, ahogy megkönnyebbülésében egy hatalmas kő gurul le szívéről, s elhúzódok tőle, hogy kékjébe tudjak nézni. Mosolyog.

- Ne haragudj, én csak keveset aludtam, és... - megdörzsölöm a halántékom. – Hogy megjelensz az ajtómban ilyenkor, én azt gondoltam, hogy... Tudod, hogy baj van. Sajnálom – habogok össze-vissza, és a pulóver ujját ráhúzom kézfejeimre. Igen, egy pulcsi a pizsamám, ami...

- Nem történt semmi – fogja meg a kezem, mire a szemeibe nézek. – De most már tudom, hogy hova tűnt a kedvenc pulóverem – tereli el a témát, mire a pulcsis tenyerembe temetem arcom, hogy elrejtsem a pirulásom. – Minden rendben, oké? – húzza el a kezem az arcomtól. Bólintok.